Nem játszottam. Harcoltam. A saját igazamért, amely csak az én Igaz-am volt. A másik szemszögből neki volt igaza. Bölcs tanítóm csendes lényével megkért egyszer: "Csak próbálj egyszer a másik szemével látni!" Megtettem, adtam még egy esélyt, és az illető újra elbukott. Nem sajnáltam. Magának köszönheti, ennek így kellett történnie.
Lassan egy hete csatáztam valakivel. Szócsatát vívtunk , kevés érzelemmel fűszerezve. Az érdekes az, hogy ennek a csatának fizikális tétje volt. Bekeményítettem. Udvariasan, de csak úgy vagdaltam a szavakat a másik fejéhez. Kimérten, hűvösen, és nem szint alá süllyedve. Ahogyan szoktam. Mindent feltettem egy lapra. Tudtam, ha nem nyerek, elköszönünk egymástól és találok más utat. Egy másik ablakot. Feszült voltam....és nem számítottam a győzelemre. Sértett(űzött) vadnak éreztem magam. Most nem én voltam a vadász. Harcoltam. Mindent feltéve egy lapra, ahogyan a valódi csatában is mindent feltettek a harcosok(az életüket is). Éreztem szavaim súlyát. Mint hideg éles penge mért láthatatlan csapást a levegőben.Vagyis arra, akire lesújtottam. Tudtam, hogy kicsit kemény, de nem mérlegeltem. Ha veszítek, lesz másik utam. Addig keresek, amíg nem lelek rá. De nyertem! Magam is meglepődtem rajta. Magam alá gyűrtem..az űzött vad a vadászt... Nem éreztem örömet. Inkább meglepődést. Talán egy kicsit fájt is...mert nekem is, de neki is igaza volt. Meglepődtem: Erre is képes vagyok? Te jó ég! Akkor bizony film(is) lesz?
És...szerettem volna magamhoz ölelni, akit legyőztem. Majd könnyes szemmel köszönetet mondtam volna, amiért figyelt rám, törődött velem. Furcsák a harcaim..és Vele nem akartam harcolni!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése