Mondd
el
Szégyenlósen
bújik el a Hold,
Sötét
éj takaróját magára húzza,
Szemem
medrében még homályos
könnyek
csillognak, bár most nem
gondolok
a fájó tegnapokra.
Ajkam
szomjasan csókolod,
S
szavaid esküt ígérnének,
Nem
jutnak el tudatomig,
Nem
érzem súlyát a beszédnek.
Egekbe
szökik testemben a
szenvedély,
téped a ruhám,
simogat,
majd mar a kéz,
Harap
az ajak, majd hevesen szív,
Lüktető pontjaim sóhaja násztáncra
hív.
Hangos
s kéjes nyögések díszítik
a csend
szólamát, egymásba simul
férfi
és nő, örül,
vigyorog a vágy,
Most
nem zavarom el, élek vele,
szenvedő lelkem nyugodjon a test
mámor-
tengerében.
Mondd
el, mondd el, miért volt a
szürkeség?
Miért hagytuk, hogy
a múló
tegnapok unottá váljanak?
Van egy
közös valóságunk, melyet
ketten
alkotunk, burkot képeztünk
a
külvilág felé, s a burokban olykor
szeretünk,
olykor könnyeket ejtünk
az est
fátyol- köpenyén.
Mondd
el, miért a vágy dominál
a lélek
felett? Mondd el, miért kell
hogy a
kéjes, vad szenvedélyben
lihegve
élvezzelek? Miért kell e
földöntúli
szenvedély?
Kivetkőzök önmagambóls a tudatom
is a
semmibe vész.
Mondd
el, szeretsz-e még,
mint a
kezdet kezdetén?
Múló idő s fájó emlékek után
éled e
még Benned új remény?
Mondd
el, akarod-e, hogy átöleljen
a
kéjburok vad vágyakkal, kéjes
sóhajaimat
s nedvezőtestemet
akarod-e
ha aranyló sugarakkal
köszönt
minket a hajnal.
Varga Patrícia
