Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy.
Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy.
Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad,
senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy
vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a
felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya.
Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki.
Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést.
Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell.
Döntened kell.
Ezen nem lehet segíteni.
És egyedül vagy.
Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra.
Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágítsa az agyadat.
Mondták, hogy ösztönöd indítása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj.
Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig.
Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztítja a látást.
Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Így hát
egészen egyebet mondok Neked: Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó
mellé, vagy föl a hegyre.
Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan.
Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden.
Erdő, mező, folyó, hegy.
Megteheted, hiszen ember vagy.
Valóban nagy úr odakint. És amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor.
Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei.
A hal fehér hasának villanása a hullámok között.
Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat. Simogassad meg a fák törzsét.
Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel
és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben,
akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek
nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt
megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és
céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág,
állat és végül ember.
A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is,
amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a
fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen
Istenhez egy napon.
Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az
emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És
akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes
útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és
végül rajtad keresztül Istenhez vezet. És döntöttél máris. Testvéred a
világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta.
A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc
vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a
láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz a nyílegyenes útról,
eltévedsz, hátramaradsz.
De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt
is, hogy soha sem vagy egyedül. Legkevésbé pedig olyankor, amikor azt
hiszed, hogy egyedül vagy.
