2013. január 7., hétfő

A virág



 Amikor a fa életerőtől duzzad, hajt és virágzik. A virág luxus. Csak ha túl sok erő van benned, és nem tudod magadban tartani, akkor tör elő.

A spiritualitás virágzás - a legvégső luxus. Ha életerőtől duzzadsz, csupán akkor nyílik ki benned egy aranyvirághoz hasonló valami. William Blake-nek igaza volt, amikor azt mondta: "Az energia öröm." Minél több energiád van, annál több örömöd lesz.

A kétségbeesés azért jön el, mert szivárog az energia, és az emberek elfelejtették, hogyan őrizzék meg. Az ezer és egy gondolatban, aggodalomban, vágyban, képzelgésben, álomban, emlékben szivárog az energia. Olyan felesleges dolgokban szivárog el, amelyeket könnyen el lehet kerülni. Amikor felesleges a beszéd, az emberek akkor is beszélnek. Amikor felesleges bármit tenni, akkor sem tudnak nyugodtan ülni; "cselekedniük" kell.

Az emberek a cselekvés megszállottjai, mintha a cselekvés egyfajta bódító ital lenne; részegen tartja őket. Olyan elfoglaltan tartják magukat, hogy nem marad idejük az élet valódi problémáin gondolkodni. Olyan elfoglaltak, hogy nem ütköznek önmagukba. Félnek - félnek a feneketlen mélységtől, amely a bensőjükben tátong. Így szivárog el az energia, és ezért nincs benned soha túlságosan sok belőle.
Meg kell tanulnod eldobni a felesleges dolgokat. És a hétköznapi élet kilencven százaléka felesleges; könnyen el lehet dobni. Légy majdnem olyan, mint egy távirat: csak a lényeget tartsd meg, és olyan sok energiád marad, hogy egy nap minden ok nélkül hirtelen virágzásnak indulsz.

Az egyedüllétről és magányról

 Egyedül születünk, egyedül élünk és egyedül halunk meg: a mi eredeti, természetes állapotunk az egyedüllét - csak nem vagyunk ennek tudatában. És mert nem vagyunk tudatában, idegenek maradunk önmagunk számára. Ahelyett, hogy úgy tekintenénk egyedüllétünket, mint hatalmas áldást és szépséget, a csönd és békesség állapotát, ellazulást a létben magányként éljük azt meg.
A magányosság nem más, mint félreértett egyedüllét. Ha egyszer az egyedüllétedet magányként értelmezed, az egész kontextus megváltozik. Mert az egyedüllétnek szépsége, méltósága, pozitivitása van; a magány viszont szegényes, negatív, sötét és lehangoló.
Mindenki menekül a magány elől. Az olyan, mint egy fájó seb. Az egyetlen módja, hogy elmenekülj előle az, ha elvegyülsz a tömegben, ha a társadalom részévé válsz, ha barátokat gyűjtesz, ha családot alapítasz, ha feleséged, férjed, gyerekeid lesznek. Ez a tömeg alapvetően azt a célt szolgálja számodra, hogy el tudd felejteni a magányodat.
De ez eddig még senkinek sem sikerült. Megpróbálhatod figyelmen kívül hagyni, mellőzni azt, ami a természetedhez tartozik, de elfelejteni nem tudod - újra és újra előtérbe fog furakodni. És a probléma csak bonyolódik azáltal, hogy még sosem találkoztál egyedüllétedet igaz mivoltával; egyedülléted születésedtől kezdve magától értetődően magánynak vetted.
A szótárban a két szónak ugyanaz a jelentése; ez azoknak az embereknek a gondolkodásmódjára utal, akik a szótárakat készítik. Egyáltalán nem értik az óriási különbséget a magány és az egyedüllét között.
A magányosság egy hiány, egy űr. Valami hiányzik, valami űrt be kell tölteni, ám soha semmi nem tudja betölteni, mert először is az egész egy félreértés. Ahogy öregszel, az űr is egyre mélyül. Az emberek annyira félnek attól, hogy önmagukban legyenek, hogy szinte bármilyen hülyeséget kitalálnak, csak hogy ezt elkerülhessék. Láttam már embereket egyedül kártyázni; nem ül velük szemben partner. Olyan játékszabályokat találtak ki, amikor ugyanaz a személy játszhatja mindkét játékost.
Az ember mindig le akarja foglalni magát valahogy. Ez történhet más emberek által, történhet munka által... Vannak munkamániások is; rettegnek, hogy jön a hétvége, és akkor nem tudnak mit csinálni. Ha nincs mit csinálni, önmagukkal maradnak, és ez a lehető legfájdalmasabb élmény számukra.
Az emberek kártyáznak, sakkoznak, órákon keresztül nézik a televíziót - egy átlag amerikai naponta öt órát tévézik -, rádiót hallgatnak, csak hogy elkerüljék önmagukat. Ennek az ezerféle tevékenységnek egyetlen oka van: ,,csak nehogy egyedül maradjak, mert az nagyon félelmetes". És ezt az ideát másoktól vetted át. Ki mondta neked, hogy egyedül lenni rémisztő?
Azok, akik megismerték az egyedüllétet, egészen mást mondanak. Azt mondják, nincs annál gyönyörűbb, békésebb, örömtelibb állapot, mint egyedül lenni.
De te a tömegre hallgatsz. Pedig ők azok, akik félreértésben élnek, ők alkotják a többséget; ki törődik akkor Zarathusztrával, Gautam Buddhával? ,,Ezek a »magányos« egyének biztosan tévednek, hallucinálnak, becsapják magukat vagy téged akarnak becsapni - de sok millió ember nem tévedhet egyszerre." És az a sok millió ember - a tömeg - mind egyetért abban, hogy magadban maradni a legborzasztóbb élmény az életben; az maga a pokol.
De semmilyen kapcsolat, amely félelemből, a belső pokoltól - a magánytól - való félelemből fakad, nem hozhat beteljesülést. A kapcsolat már gyökereiben mérgezett. Nem szereted a párodat - csupán arra használod, hogy elkerüld a magányt. És ő sem szeret téged, mert ő is ugyanabban a paranoiában szenved; ő is csak arra használ téged, hogy ne legyen egyedül.
És persze a szerelem nevében bármi megtörténhet - a szerelmet kivéve. Lehet, hogy állandóan veszekedtek, állandóan vívtok egymással, de ez még mindig jobb, mint egyedül lenni: legalább van ott veled valaki, akivel lefoglalhatod magad, akivel elfelejtheted a magányodat. De a szerelem így nem lehetséges, mivel nincs meg az, ami alapvetően szükséges hozzá.
Félelemből sosem lesz szerelem.

Ahogy te élsz most, az nem élet. A te kapcsolataid nem kapcsolatok, hanem csúnya viszonylatok - csak használod a másikat, és pontosan tudod, hogy ő is ezt teszi veled. És ha használod a másikat, azzal tárggyá, árucikké alacsonyítod őt. Nincs benned semmi tisztelet a másik iránt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése