Soha nem szerettem, ha helyettem döntenek. A szüleimtől elfogadtam, egy darabig. Amíg nem lettem önálló. És a tanáraimtól is. De miután az önálló életet választottam, onnantól nem volt senkinek beleszólása az életembe a döntéseimbe...max. istennek, és a férjemnek. Ebből kifolyólag volt elég vitám anyósomékkal, mikor meg akarta nekem mondani, hogyan neveljem a lányomat.
Később megtanultam ezeket a helyzeteket kezelni..mert az értelmetlen viták lefárasztottak, leszívtak.
De a mai napig utálom a kényszerhelyzeteket, amelyeket nem mindig akarok, de muszáj...ilyen volt a disznóvágás..gyűlöltem, szinte végig szenvedtem..eleve a gyilkolás, az erőszak gondolatától, már rossz kedvvel mentem..utána a nyers, friss, meleg hús és a vér szagától hányingerem volt..de hála Istennek, anyósomék leszoktak a sertés húsról, így ez irányú kötelezettségem megszűnt.
Alkottam egy világot..a saját és egy kicsit a másik nem ízlése szerint..beengedtem őt oda..hogy írjon ott ha akar, hogy bontogassa szárnyait..szerintem, jó ha tizedét írta, alkotta ott, mint én. És mit látok? A világom kitörölve, szétrombolva! Így bízz meg másokban!:-(( Mindenesetre köszönöm neki, számomra talán ez volt a legmegdöbbentőbb, legszemetebb húzása...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése