Az élet apró pillanatok összességéből áll. Mint egy kirakó. Az összképet csak a végén kapjuk meg(talán). Szeretem a pillanatokat..és próbálom elkapni őket, egy kicsit a markomban tartani, hogy maradjon velem, ha csak egy rövid ideig is.De ez nem mindig sikerül. Csak egy- két éve jöttem rá, bizony figyelni kell a pillanatokra, arra a percre, amely mosolyt csal az arcunkra, amelyben boldognak érezzük magunkat, mert ugyanaz a pillanat nem hozható vissza.
Tegnap ahogy kísértük be a fiamat a kollégiumba, szülői, szülői hátán, fizetnivalók..stb. Ezekben a szülőikben az a jó, hogy a gyermek is ott lehet velünk..hiszen már félig Ő is felnőtt. Kicsit én is izgultam. Nekem ismerős volt a hely, a nevelők(a női ) nevelők egy része. Fiam egy idősebb úriembert kapott nevelőtanárként. Jó emberismerő vagyok. Az úr bölcs, tiszta nyugalom. Halkan és lassan beszélt..tudja, hogy csak így figyelnek rá. Éreztem, fiam jó kezekbe került. Ahogy írtam alá a papírokat, kérdeztem valamit és rámosolyogtam.
-Bámulatos! Ugyanolyan szép a mosolya...
-Mint a lányomnak?- fejeztem be a mondatát.
-Igen. Anno együtt zenéltem vele.( a lányom énekelt)
Ismét elmosolyodtam...éreztem, tudtam, fiam a legjobb kezekbe került. Apja helyett , ha egy kicsit is, de apja lesz.
Háát..ez egy szép pillanat volt..a másodperc töredékéig két szempár egymásba mélyedt..valami elindult. ..Ez a valami a bizalom:-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése