A Mocsár

Nem akarok(akartam) újra belesüllyedni a mocsár bűzös lápjába. Nem akartam újra itt lenni, itt (is) írni! Mégis valami visszahúzott ide...vagy valaki..egy darabig.  Egy darabig velem jött, utánam nyújtott (nekem) olykor segítő kezet. De egy napon, ahogy lenni szokott (persze ebben volt egy kis rásegítés is) elmaradt a kéznyújtása.
Nem baj- gondoltam, megyek tovább , úgyis egyedül kel mennem a kijelölt utamon. Ezt már felfogtam.
Olykor rózsákkal kiszórt területre is tévedek..hm..szép! Beszívom a virágok illatát. A rózsa a kedvencem. Olyan, mint én.: büszke, magányos, van tartása, előkelő, és felvértezett, tövisekkel. Nos..alkalomadtán én  is használom a tüskéimet. Nem régen jól bele is szúrtam valakibe. Nem okkal..nem akartam..csak így alakult...túl sok volt a hasonlóság, rosszkor voltunk, rossz helyen... Lehet, nekem jobban fájt, mint neki. Megkövettem, bocsánatot kértem..a rosszra gondolók kedvéért kiírom, nem Jean volt- ..hm..éreztem a fájdalmat, amelyet neki okoztam. Megbeszéltük, és a tüském által ejtett seb hegedni kezdett rajta...Barátok vagyunk, arc nélküli lélekbarátok.
Tudom, hogy nehéz a sorsa..anyagilag..ha nyerek a lottón segítek majd rajta. És..megnyitom a saját kiadómat..Na, erre a kijelentésre megszólalt a realitás: a férjem."Dehogy hagyom, hogy kínlódj más emberek hülyeségeivel! Hogy feleslegesen idegesítsd magad! Utazni fogunk! Hm..vajon az utazás kielégítene egy életen át? Szerintem nem.
Visszatérek az útra: rózsák..szépek..kaptam őket...valamiért...
Ölelések és puszik..ezek is jólestek. Néha szinte megváltás egy baráti puszi, egy meleg ölelés, amelyek mosolyt csalnak arcomra abban a pillanatban. Bizonyára vannak akik kövekkel dobálnának..csak mert az én Igaz-am, nem az övéké...Nem szerethet mindenki...Nem is kell! Csak azok szeressenek, akiket én is szeretek, mert fontosak számomra...