Mindig is szerettem a süniket. Már gyermekkoromban is megfogott a lényük. Olyan meg akarom simogatni- érzést keltettek bennem. Persze, ez lehetetlen volt a tüskéik miatt. Mikor találtunk egyet- egyet a kertünkben összegömbölyödve alma - dézsmálás közben, megpróbáltam, de csak jól megszúrta az ujjaimat. Tegnap ismét felmerült előttem a képük. Ugyanis napok óta keveset tojnak a tyúkok, és néha ok nélkül ricsajoznak is. Egy süni a ludas. Először egy picit felháborodtam, de utána leintettem magam, nekik is kell enniük! Jó, jó, de éppen a tojásokat?
Szeretem a süniket..most is. Pici sötét szemeik, gomb orrocskájuk- aranyosak. De miért van tüskéjük? Amit sűrűn ki is eresztenek. Így védekeznek a külső behatások, az erőszak,a durvaság ellen. Ha a kutyám harcba keveredett velük, előbb- utóbb kimentettem a sünit a csatából. Sajnáltam mindkettőt. A kutyát azért, mert már vérzett az orra, de még mindig küzdött. A sünit meg a félelemért- amit érezhetett.
Egyes emberek is olyanok, mint a sünik. Tüskéik is vannak, tudnak szúrni ha kell(én is ilyen lehetek), és falakat építenek. A baj csak az, hogy van akinél ez a fal az évek során olyan vastagra sikeredik, hogy szinte már áthatolatlan.
Pedig ők csak magukat akarják védeni: a sebektől, az esetleges csalódásoktól, a fájdalmaktól. Nem veszik észre és szépen bezárják, elzárják magukat a külvilág által adható érzésektől: mind a fájdalomtól, és a szeretettől is.
Úgy járnak, mint Lordh barátom Ősz. c írásában az idős költő....egyedül maradnak, elkeseredve, magányosan, és talán undorodnak majd saját maguktól:-(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése