Lelkem helyén most egy hatalmas kéklő óceánt érzek. Nyugodt víztömeget, mely hűs, picit haragos kék és nyugodtan ringatódzik. Átöleli őt a csend fátyoltakarója és óvón védőn beburkolja. Így látom(érzem most) a lelkemet lehunyt szemeim mögött. Egy hatalmas, magányos víztömeg. Nyugalom szövi át hűvös vizét. Már nincs jéggé fagyva és nem érez fájdalmat. És haragot sem. Gyűlöletet sem. Néha a sajnálat feldereng benne. Sajnálja azt, hogy mindig így végződik. Újra és újra.
Az érdekes az, hogy nem miattam. Annyiszor megfogadtam, hogy nem hiszek többet neki, úgyis ugyanaz lesz a vége sokadszorra is. Ő nem változik. Mert nem akar. Makacs és hajthatatlan...
Én pedig így nem tudom teljes lényemmel szeretni..csak egy darabot belőlem..
Elnyelem lelkem óceánjában és hagyom elveszni..itt bennem..örökre.. Mert hiába küzdünk egymás ellen...ezt nem mi irányítjuk.
A köztünk lévő lélek- kapocs eltéphetetlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése