Soha nem állítottam, hogy nekem nem fáj az érzés. De fáj! Nagyon is! Túl érzékeny ember vagyok. Sok minden(mindenki) sebet ejt álmodozó, naiv lelkemen. Megtanultam. Mindig fel kell állni! Még ha olykor nem akarok, akkor is. Ha már nem akarom folytatni...Nem lehet feladni...menni kell tovább! Hol van még az út vége? Ki tudja? Csak haladok előre. Fáj. Igen, még fáj. De próbálok nem gondolni rá. Annyi sok szép dolog van körülöttem! És emberek...emberek akiket alig, vagy akiket nem is ismerek. Ők itt vannak velem, próbálják oszlatni a bút, és újra mosolyt fakasztani kedvetlen arcomon.(köszönöm nekik)
A meglepő az, hogy nem is azok az emberek, akikről én gondoltam. Akikért én bármikor kiálltam volna fordított esetben.
Hm..elgondolkodtam. Most mutatkozott meg, kik azok, akikre mindig számíthatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése