A laboratórium

 

A laboratórium

Miután a kocsi lefékezett és megállt, levették Jimenes szeméről a kendőt. Megmutatták a laboratóriumot és külön a számára berendezett helyiséget.

-Ez lenne az!- mutatott rá Bertold az épületre. Itt fog dolgozni. Mint láthatja, innen szinte lehetetlen megszökni. Ne is próbálkozzon! Két hónapja van a baktérium kifejlesztésére. Nem azonnali halált okozó baktériumra gondoltunk, hanem olyanra, amely lassú halált okoz. Ha gondolja, tudunk asszisztenst biztosítani a kutatáshoz.

-Hm..nem kell! Egyedül dolgozom. És mivel ez titkos és nagyon bizalmas megbízás, nem szándékozom másokkal megosztani.

-Rendben. Ön tudja! De a bizalom miatt ide kell adnia a mobiltelefonját.

Jimenes kérdőleg húzta fel a szemöldökét.

-Nem tartom jó ötletnek. A családommal muszáj érintkeznem. Mivel gondolom, hogy minden hívást lehallgatnak, így úgysem adhatok ki információkat. Ha nem tud hívni a feleségem és a munkatársaim, előbb- utóbb keresni fognak. És bizonyára Önök is ismerik a  mondást: ”Minden út Rómába vezet!’ Vagyis: a szálak Önökhöz vezetnek. Bízniuk kell bennem!

-Jól van, akkor marad a telefon. Ha szüksége van valamire, csak nyomja meg azt a pici gombot a falon, a kép mellett. Most magára hagyjuk, hogy pihenjen és nyugodtan átgondolhasson mindent. Viszlát!

Jimenes bólintott. A férfiak távoztak. Jimenes körülnézett. A berendezett laboratóriumból egy bőrrel bevont ajtó nyílt valahova. Benyitott. Kényelmesen berendezkedett helyiség tárult a szeme elé. Egy ágy, egy fotel, egy kis asztalka, egy minibár, egy festmény a falon, az ágy mellett egy aprócska éjjeli szekrény, melyen egy éjjeli lámpa árválkodott.

Minibár. Hoppá! Ásványvíz, üdítők, sörök, whisky. Ezek mindenre gondoltak! Ahogy volt, cipőstől leheveredett az ágyra. Szemét lehunyta. Fáradt volt. Sok volt ez a mai nap. A családja!- jutott eszébe a felesége és kislánya. Ma még nem is beszéltek! Hát persze! A mobilja ki volt kapcsolva. Be kellene kapcsolnia! Anne bizonyára aggódik, mert nem tud elérni. Nem. Még nem. Először szunnyadok egy picit. Meg kell nyugodnom, utána átgondolok mindent ésszerűen. Ahogy így rangsorolta a teendőit, elé villant Mary alakja. Bájos arca, sötéten csillogó szemei.A hangja. Mary. Ki vagy Te, hogy nem tudlak elfelejteni?

Mary gondolatai továbbra is Jimenes körül jártak. Tetszik nekem. Érdekes. Eddig nem figyeltem fel a férfiakra. Mondjuk a szigeten ez lehetetlen volt. De itt az új világban rengeteg férfivel került kapcsolatba. A gyerekek tanárai, Manuela és Den szülei, és akik megfordultak itt az étteremben. De valahogy nem látta őket. Csak most…Jimenest. És maga sem értette, hogy miért őt. Talán mert ő a férfi, aki álmaiban kísérti? Akivel együtt kalózkodik és akit őrülten szeret. Olyan szeretettel, amely a valós világában nem is létezik? Már Ő maga sem értett semmit. Csak azt érezte,a  férfi húzza, vonzza maga felé, mintha el akarná nyelni, be akarná szippantani örökre.

Georgh hangja zavarta meg az elmélkedésben.

-Mary! Mary!

-Igen?

-Luna megellett ! Két csikót hozott a világra. Meg kell nézned! Annyira szépek! Mary csodálkozó szemekkel nézett a férjére. Tudta, hogy Georgh szereti az állatokat. Tudta, hogy jó lelkű ember, de ez a lelkesedése mosolyra késztette.