Csak fekszem az ágyon...lehunyt szemekkel. Rám borul a csend, a magány és a sötétség. Most jólesik mindegyik. Eltakar, betakar, átölel, óv. Mitől? A kíváncsi szemektől..a kárörvendő emberektől...
Nem akarom, hogy lássák a szenvedésemet. A fájdalom csak az enyém és csak magamnak köszönhetem.
Hol van ilyenkor a tudat? És miért hagyta, hogy megint idejussak? És az őrzőm? Ő miért hagyott el?
-Nem hagytalak el! Nem akartam beleszólni! Rossz volt nézni, ahogy elhiteted magaddal, hogy Nélküle is boldog vagy- hallom magamban a jól ismert hangot. Könnyektől áztatott szemem nagyra kerekedik.
-Hogy megint tanuljak? Minden szenvedésből erőt merítsek? Minek ennyi erő? Mi van, ha már nem akarok felállni? Ha szeretnék visszamenni a lélekközösségbe? Mi van ha elegem van mindenből?- lázadok fel ellene.
-Nem teheted! Még nincs itt az idő!
-Idő! Idő! Idő!- csattanok fel. Mély sóhaj szakad fel nehéz lelkemből. Megismétlem. Többször. Megnyugszok. A könnyek önkéntelenül folynak szemeimből. Milyen forróak! És hogy ég az arcom, ahogy érintik!
-Sírj csak sírj! Utána jobb lesz, megtisztul a lelked!- hallom az őrzőmet bensőmben.
-De annyira fáj!
-Tudom. Meg kell értened! Még egyszer nem követheted el ugyanazt a hibát!
A csendben letörlöm könnyeimet, még egy kicsit hüppögök, majd elfoglalom a fürdőszobát. A forróvíz lágy simogatása, a fény és a meleg megnyugtat. Már nem akarok rágondolni..most nem....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése