Ma valaki feltette ezt a kérdést nekem. kapásból válaszoltam rá, de arra majd a későbbiekben térek ki. Meglepett, hogy új ismerősök, és megbíznak bennem. Beavatnak a magánéletükbe, kikérik a véleményemet..hm..jólesik..és furcsa. Annyi hátba szúrást kaptam már, voltam kavarások áldozata, és bevallom anno fájt..sőt! Leszívott szellemileg. De mára megtanultam, hogy a piszkálódások ne érintsenek mélyen. Csak azok a személyek számítanak, akik mindig itt vannak velem, kérés nélkül, hívás nélkül. Csak úgy felbukkannak, mikor a lelkemnek kimondatlanul is szüksége van rájuk. Őket szeretem, ahogy ők is engem. Elfogadva, befogadva, feltétel nélkül.
A kérdésre a válasz.: Nem. Nem lehet ugyanúgy szeretni egy embert. Itt a földi életben nem.
Még a párunkat sem. Azért mert életünk során folyamatos változáson esünk át. Mi is és a környezetünk is. Életünk alkotója a változás. A változás újabb és újabb helyzeteket teremt, melyekhez alkalmazkodni kell, hogy tovább tudjunk lépni. Nos..a szeretet is változó. Maga a fogalom örök, de a megnyilvánulása,a mibenléte már nem. Mikor megismerjük, rajongva szeretjük, vágyakozva, akarva, fellángolva. Aztán ahogy telik az idő ez a szeretet átalakul. Már nem perzsel, félt, óv, elmélyül...a vágy kezd kihunyni..és átveszi helyét valami más..az összetartozás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése