Szakítás, elválás, elmúlás- önmagukban mind mást jelentenek, de a lényeg ugyanaz, valami vége.Mindig is utáltam a búcsúzást, de földi létünk nélkülözhetetlen velejárója. Mi mindig búcsúzunk. Búcsúzunk az óvodától, az iskolától, a középiskolától, olykor a barátainktól, néha a szüleinktől, néha a munkahelyünkről, vagy csak egy adott helytől, az elhunyt szeretteinktől, és a szerelmünktől is néha. A búcsúzás mindig fáj. Van aki könnyebben teszi túl rajta magát , van aki nehezebben. Tudom, hallom magamban csak-illúziót, ő meg egy Vezető ember a Ti szemeitekkel- bár szeretnék én olyan vezető ember lenni, mint ő, hogy ne gondolj rá. Ha nem gondolsz rá, számodra nincs , nem létezik..zárd ki eleve a gondolatot a tudatodból. Azon vagyok. Így teszek..már nem sok kell..és a fájdalmat okozó emberek eltűnnek a köd homályában- számomra. Átadom a teret másoknak, hazudjanak másoknak, használjanak ki másokat. Nézzük, ki meddig tűri nekik..
És meglepő, hogy az ember ilyenkor látja, tudja meg, ki az akire számíthat. Aki nem nevet rajta, és nem dagad a melle a kárörömtől: Na, nézd csak végre megkapta a lélekvadász is, hanem ír neki, mellette van és vigasztalja. Ők nem sokan vannak, de elegek nekem. Pont elférnek a szívem környékén elhelyezkedő piramison..és tudják, hogy szeretem őket, ahogy ők is engem..és most a mosolyom, amilyet állítólag csak én tudok villantani:-))))))))))))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése