Mindig is szerettem az állatokat. Szinte közöttük nőttem fel...de nem figyeltem rájuk. Elfogadtam, hogy vannak, kellenek, néha adtam enni a tyúkoknak, meg füvet is szedtem, de ebben ki is merült a feladatom.Arra élesen emlékszem, hogy nekem kellett lefognom a tyúkot, mikor anyukám levágni készült őket. Belülről sírtam, nem mertem odanézni annyira sajnáltam az állatot. Megfogadtam, én soha egyetlen állat életét sem oltom ki. Felnőttem. Soha nem vágtam el egyetlen tyúk nyakát sem. Az érdekes, hogy nem is eszek meg semmilyen szárnyas húst , és vadakat sem...Jó pár éve leszoktam a marhahúsról, birkát, kecskét soha nem ettem, így már csak egy lépés, hogy vegetáriánus legyek.
A családomnak persze elkészítem, megfőzöm a baromfit, olyankor magamnak mást készítek.
Mióta saját családom van, vannak állataim. Kutyám mindig volt..most macskáim is vannak, és először tartok tyúkokat. Rajtuk mindig elmosolyodok, mikor bemegyek hozzájuk. Hogy ők is mennyi törődést igényelnek! És hogy hozzám nőnek. Elég csak egy halk szó és az ajtónál van mind. Úgy jönnek utánam, mint a kisgyerekek..persze mindig kedvezek nekik..ma fagylaltos-kávés kenyeret kaptak nassolni...
Belegondolok, hogy kikerültek a tojóketrecből, ahol csak ettek , tojtak szanaszét, és aludtak. Itt van nekik tér, rengeteg zöld, külön tojóládák...milyen nehezen szokták meg, hogy nem össze- vissza kell tojni, ahol éppen ér bennünket, az etetőtálba, a vizes tálba, a tyúkudvarra...most már 2hónap után tudják..vannak kedvenc tojóhelyeik..kapirgálnak, fürdenek a porban..kész nyaralás van nekik:-)) És mindegyik leguggol, hogy simogassam őket. Buták, buták, de nevelhetőek, és lehet szeretni őket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése