Bizonyára mindenki életében volt már olyan pillanat, amikor találkozott valakivel, véletlenül keze hozzáért a másikéhoz, és egy leheletnyi borzongás futott végig rajta. Mikor belenézett az illető szemébe, úgy érezte, hogy már látta valahol. Vagy az álombeli személy jelent meg előtte a valóságban. Ezt hívjuk deja-vu érzésnek. Vagy egy adott helyen sétálok, soha nem jártam ott, mégis azt érzem, hogy bizony én már jártam itt.
A találkozásokat, a tudatos találkozásokat előre megbeszéljük, leszervezzük. De a véletlenszerűeket nem. Azokat a sors (a karmánk) tárja elénk valami végett.
Hetek óta motoszkál bennem a gondolat, hogy tudatosan találkozni akarok valakivel. Csak mert pont arra van dolgom, mert sokat beszélgettünk, és jól megértjük egymást. Nem a kíváncsiság miatt, hogy vajon, hogy néz ki a másik(az nem nagyon érdekel), csak mert miért-ne, jó lenne látni. A tudatos találkozóim eddig elmaradtak, betegség vagy idő-és helyszínegyeztetés miatt.
Persze ott tombolt bennem, vajon ő most hol van, mit csinálhat?
Nem beszéltünk meg semmit.
És az az érdekes, hihetetlen, hogy a sors tudatunkon kívül megszervezte a találkozót. Egyetlen pillanatra, a másodperc egyetlen töredékéig tekintetem összevillant az övével. Hátborzongató érzés, és belém hasított. Itt van! Nem mentem oda, mert a lelkünk még nem állt készen a tudatos találkozásra, de ahogy kiléptem a helyiségből, éreztem, hogy ennek nincs magyarázata. Ő volt.
Így is volt. Ő volt ott abban a pillanatban. Tudtam. és láthattam......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése