A Lélekről

"Mért láthatatlan a hideg szél;
- mikor süvít át a tölgyesen,
úgy tűnik, álmodozó elméd,
szellemként játszik a léteden.

Mért morajlik a sebes patak;
- hangjában hordozva édes dalt,
mit gondolatod tengerében,
szirén hangja kacagva uralt.

Mi ez a szédítő magasság;
- ahol minden csillag felragyog,
ha a látvány beszélni tudna,
lelkedben e vágy mézként csorog.

Hallod a mennydörgés vad hangját;
- mint mikor az Óceán ordít,
égi kórus dala messze száll,
és a végtelen csendje csitít.

Látod fenn a szelíd Hold arcát;
- gondolata tiszta szeretet,
ő hallja a finom dallamot,
az ég alatt és a Föld felett.

Mondd, mért gyilkolnak vad viharok;
- hol sír a terror majd döbbenet,
és imádkozó bűntudatok,
gyötrelmes sikolya ébresztget.

Ez az örökké élő tudat;
- meg ez a kis lüktető varázs,
hallja, hogyan visszhangzik a szél,
pulzál, mint fellobbanó parázs.

Mert minden ami ma szeretet;
- saját lelki érzelmed adja,
hol látod arcképét mindenütt,
és megcsillan a remény napja.

Mi ez a lelkesítő tudat;
- bárhol jelenlévő gondolat,
mikor és hogy találod meg azt,
ki beléd helyezte álmodat.

Mert akit éget az égi láng;
- rejtélyeket soha meg nem fejt,
keresi a forrást, honnan jött,
és Istent talál ott nem embert."