Szeretem az állatokat, többnyire messziről. A kutyám volt az egyetlen állat, akit néha simogattam. A kutya hűséges, megbízható társa az embernek.
Tavaly dec-ben két kiscica(kandúrok) költöztek be hozzánk. Jó pár éve nem volt macskám, valahogy nem hiányzott. A gyerekek nagy örömmel fogadták őket.. Hát jó...egyeztem bele, ha a kutya elfogadja őket, maradhatnak.
A cicák maradtak, szép süldő macskákká cseperedtek. Én is elfogadtam őket, bár inkább kutya-párty vagyok.
Kb. két hete iszonyatos vonyíkolásra lettem figyelmes. Mintha egy kiskutyát vernének.
Betévedt az udvarunkba egy ici-pici fekete tacskó, ő adta ki ezeket a fülsértő, elviselhetetlen hangokat- félelmében.
Nem engedett senkit magához, és így vonyíkolt órákon át.
-Na jó- szóltam a férjemnek, légyszíves vidd el ezt a kutyát! Nekem nem kell kiskutya! Elég volt jó néhányat felnevelnem. Eltűrni nekik a randalírozásukat, cipők, ruhák széttépését, az ajtótok lerágását..stb.
Igen ám, csak hogy a kutyát nem lehetett megközelíteni. Valószínű, hogy nagyon megverhették. Sajnáltam, de nem akartam még egy kutyát. Férjem felvette, beszélt hozzá, próbálta megnyugtatni. Elnéztem, hogy mennyi gyengédség és szeretet van benne, amit nem mutat ki.
A kutya hagyta, hogy megsimogassam. Onnantól mindig a nyomomban van, húzza a nadrágomat, széthord mindent, és se perc alatt kilopja az előtérből a cipőket. Megtanult azóta ugatni is.
Nem lehetett kitenni. Elmenni sem ment el, pedig nyitva hagytam a kaput, szabad utat engedve neki. Étel az bőven van, még így is sok a maradék.
Nem tudom, miért akarja ez a kiskutya, hogy én neveljem fel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése