Szomorú vagyok. A halál mindig elszomorít. Főleg az értelmetlen halál. Ugyanúgy egy hozzám közelálló állat halála is napokig tud fájni.
A barátaim tudják, tegnap elpusztult a kiskutyám. Őt 3 hete fogadtam be akaratom ellenére. Egyszerűen nem lehetett kirakni. Néha nyitva hagytam a kaput, hát ha elmegy...de neki esze ágában sem volt elmenni. Valamiért azt akarta, hogy én neveljem fel..Igen, csak felborult minden a környezetemben. A macskáim külön magaslaton ettek a farakás tetején, neki is a macskatáp lett a kedvenc étele, és minden cipőt rejtenem kellett előle. Hogy a ruhaszárításról ne is beszéljek. Sok rosszat csinált...de nem bántottam, nem haragudtam rá. A másik kutya elfogadta. Játszott vele, együtt ugattak- megszerette.
Nos Pocok, ez lett a kiskutya neve, tegnap szenvedéssel elhalálozott:-(((
Már reggel kerestem, de nem találtam. Délután megtaláltuk elbújva a szenvedéseivel. Mérgezés áldozata lett. Láttam az állat szenvedését. Ahogy fénytelen szemével néz rám...mint ha szégyellné, hogy beteg..hogy nem tud felállni..és vérzik. Tehetetlen voltam. Nem tudtam rajta segíteni. Nem ez a megható. Hanem a másik kutya viselkedése. Nem engedett a kiskutya közelébe, ott védte, mellső lábával piszkálta, hogy keljen fel...szörnyű volt.
Ma reggel a másik kutyám(aki életben maradt) itt volt az ajtó előtt. Fénytelen, beteg megtört szemekkel. Csak vánszorgott. Még a macskákat sem üldözte és a táp sem kellett neki. Lehajoltam hozzá, megsímogattam. Néztem szomorú szemeit. Mintha a tekintete azt mondta volna: szomorú vagyok, nagyon fáj...
Átéreztem a kutya fájdalmát. Nem eszik, csak fekszik megtört szemekkel...
Ennyire gyászolnak a kutyák is??:-((((((((((((((
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése