Újra és újra rátalálok, rám találnak régen eltűnt ismerőseim. Akikhez olykor valamilyen szinten közöm volt. Lehet, hogy csak egy leheletnyi érintésre, de lehet, hogy egy kicsit mélyebben is megismertük egymást.
Aztán eltűntek, vagy én tűntem el az életükből. Nem veszekedés miatt.
Akik vita miatt tűntek el, ők nem is jönnek vissza. Mert nincs nálam második esély, nem várom vissza őket. Olyan ez, mintha valaki meglopna, majd visszaadná bevallva,hogy bocsánat, de ezt Tőled vettem el, tévedés volt. Nem tudom, hogy reagálnék rá. A haragom megszűnne, de a csalódás amit a viselkedésével okozott, az nem. Nem hiszek a véletlenekben. Inkább abban, hogy mindenki számára ki van jelölve egy út, amelyet végig kell járnia.
Még nem látom pontosan az utam végét.. Ködös, homályos. De úgy érzem, jó úton haladok. Lassan...és élvezem ezt az utat.
Régi ismerősökkel újra rátalálunk egymásra. Örülünk egymásnak. Gondolatokat cserélünk? Nem csak azt! Érzelmeket, érzéseket. Olyanokat, melyeket nem lehet szavakkal kifejezni.
Ilyenkor a lelkünk kommunikál egymással. És igen! Átölelik egymást.
Érezni lehet, egy-egy nekem szánt zene elküldésével, apró ajándékok továbbításával. Mert nem az számít, hogy mit adunk , hanem az, hogy abban a pillanatban a másik személy gondol ránk és szeretettel adja.
Köszönöm mindenkinek, akik naponta elhalmoznak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése