Körhinta

Tegnap azt mondta egy kedves ismerősöm, amióta megismert, úgy érzi magát, mintha egy körhintán ülne. Vagyis számára én vagyok a körhinta.Pörgök, de bírja az iramot. Érdekes, eddig a környezetében élőkhöz képest ő volt gyors, nem bírták a tempóját. Most itt vagyok én, aki viszi magával.
Hm...elgondolkoztam. Talán igaza van. Most meg még jobban érzem, hogy ez már nekem is gyors, talán sok egy kicsit. Millió gondolat, millió téma, le kellene, ki kellene írnom magamból. De! Egyszerre két könyvet írok, munkahely, vállalkozás, háztartás, gyerekek. Kezd sok lenni.Vannak dolgok, amelyek mostanában áttevődnek a másik napra pl: vasalás, ruhahajtogatás- ezeket amúgy sem szeretem.
Igaza van Jean-nak, visszább kell vennem. Hát jó..megpróbálom. Úgy érzem versenyt futok az idővel. Van egy belső kényszer bennem, amely dobálja  a gondolatokat, és a miért-eket. Sorban kapom a korábbi miért-jeimre a választ. Mostanában próbálom nem keresni. Miért lépett be Ő az életembe? Miért pont Ő? Na és meddig lesz velem?
Nem! Nem gondolkozom. Itt vannak néhányan, és én jól érzem magam velük. Amíg tart élvezni fogom a társaságukat. Ha menni akarnak, elengedem őket.Ezt már megtanultam, és működik. Fájdalom, könnyek, és harag nélkül elengedni. Így béke van a szívemben.
Visszatérve a körhintára. Igen. Az vagyok számára.Viszem magammal, húzom vonszolom, építem, erősítem az önbizalmát, kiemelem a kételyei közül. Ő ezt nem kérte. Én pedig nem tudatosan teszem. De jön velem, érzem. Látom a fejlődését. Látom a mosolyát, látom, hogy kezd oszlani a szomorúsága, és eközben én is jól érzem magam, mert adhatok, és nem várok érte semmit.