,,Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre Megtanított, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, döntsek jól! Az élet azt is megmutatta, hogy sok embert elvesztek és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem. Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza. Persze, ebből sok minden nem igaz. Az élet csak remélni tanított meg. Remélni azt, hogy felismerem majd, mikor kell harcolni, s félreállni. Remélni, hogy jó döntést hozok, mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg. És remélni azt, hogy a sebek idővel tényleg begyógyulnak! Begyógyuljanak, de ne tűnjenek el. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok és a múltam ott kell lenniük...nélkülük üres lennék. . "
Nos, a remény...az élet meg tanított remélni. De a remény annyira pihe könnyű fogalom, hamar elillan. Nehéz magunkban tartani, éltetni. Remények nélkül nem lehet élni, mert életünk céltalan lenne. Reméljük a szerelmet, reméljük a gyermekek születését, reméljük a boldogságot, reméljük a szeretetet, és az anyagi biztonságot...reméljük, hogy nem leszünk betegek, és még sorolhatnám. Az, hogy elérjük-e azokat a dolgokat az csak rajtunk áll, azon hogy az adott pillanatban jól döntünk-e.
Szép dolog a remény, a baj csak az, hogy egyszer ő is meghal...
"Kedv ,remények, Lillák Isten véletek"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése