Cheryl és a vadász

Cheryl egy fényes szőrű , pettyes őzike volt. Kilencedik tagként gazdagította a csordát, amelyben több éve nyugodtan élt. Az apját tavaly a vadászok megölték, és ő nem tudta elfelejteni az apja halálát. Mindig együtt ment a többiekkel, bár ő hátul, kissé lemaradva. A tél kemény volt. Bár az erdő védelmet nyújtott nekik, de hideg volt, és élelemhez nehezen jutottak volna, ha a vadászok nem tesznek ki nekik szénát, meg takarmányokat az etetőkbe. Cheryl csordában élt, de magányos volt. Eljött a tavasz, kezdett kivirulni az erdő és melegedni a levegő. Egyik hajnalban kutyaugatás, puskaropogás, és emberi hangok zaja verte fel az erdő csendjét. Vadászok!- ötlött Cheryl agyába. Nem akarom, hogy megint kilőjjenek valakit a hozzátartozóim közül, akiket szeretek, és akik jelenléte enyhíti a magányomat! A csorda menekülésre vette az irányt. Cheryl lemaradt. Majd feltartom én a vadászokat, ha kell meghalok, de megvédem a társaimat! Így is tett. A kutyák ugatása egyre közelebbről hallattszott. És a vadászok is közeledtek. Cheryl előjött rejtekéből és várt. Várta, hogy szembesüljön a gyilkossal. És ott állt. Előtte. Puskáját rászegezve. A kutyákat maradásra intette, és a férfi csak nézte az őzet. Miért nem menekül? Ilyen nincs. Menekülnie kell, hogy meglegyen a vadászat élménye. De Cheryl nem menekült. Csak állt, és várt. Kicsit remegtek lábai, de nem törődött vele. Szembenézett a vadásszal. Talán ő volt apja gyilkosa is. Hideg, acélkék szemek. A férfi tekintete belemélyedt az állat melegbarna szemébe. Mely homályos volt, de ugyanakkor csillogott. -Lőjj már-sürgette az állat. Legyünk túl rajta. Tudta, így megmenti társait. A hideg, acélkék szemek összeszűkűltek, és a vadász lőtt. A puska elsült. Cheryl lábai szétcsúsztak és elterült a vérrel színezett pázsiton. Fizikai valójában megszűnt létezni.