Adok-kapok

Megannyi kérdés.. Vajon ,milyen lehet, amikor kezembe temeted gyönyörű kezed? Milyen lehet a mosolygós számról csókot lopni? Milyen lehet a bőröm íze? Megédesedik-e szád érintésemtől? Megremegnél-e ha hozzám érnél? Rám néznél-e szeretkezés közben, hogy önmagad lásd? Milyen lehet a hangod a gyönyör pillanatában? Csendes vagy olyankor és csak a kéj halk nesze szisszen? Beszélsz-e szerelem közben? Irányítasz-e? Szeretkezel mindig, vagy be tudsz vadulni? Meg tudnál kívánni a szürke hétköznapok bármely óráján? Megengednéd magadnak? Hozzám szöknél,hogy vágyadra vággyal felelhessek? Érintenél-e a magad örömére? Csókolnál-e? Átölelnél-e? Nem a szeretkezésért, a szerelemért. Hogy érezzem egy szürke téli délutánon is. Tudnom kell, meg kell éljem Veled ezeket. Meg szeretném élni minden pillanatát ennek a csodának. Átélni is. Újra meg újra meg újra... Kell, hogy megérints. Én elképzelem ám, hogy érzem a bőröd ízét, ajkad mohóságát, tested ritmusát, forró leheleted a nyakamon. Ujjaim táncát hasadon, melleden, combodon, benned. Kell, hogy arcom a hajadba temessem. Kell, hogy érezd az illatom. Kell, hogy megmutassam neked az erdőt, amit annyira szeretek. Kell, hogy megtanuld a feletted elreppenő madarak nevét. Kell, hogy rám nevess. Kell, hogy örülj nekem, csak azért mert vagyok. Kell, hogy elvarázsolj szavaiddal. Kell, hogy megsimogass mert csak hozzám akarsz érni. Kell, hogy megadd nekem ezeket.
De csak azért, hogy mindazt visszaadhassam...
De hiszen ilyen a világunk.. A lótás-futásban elszaladunk a lényeg mellett. Én is gyakran ebbe a hibába esek. Csak mérgelődök a buta embereken, a hosszú kocsisoron, a leszakadt szatyor fülén, közben észre sem vesszük, ha még egy percre visszanéz ránk a lemenő nyári nap.. Annyira szeretem az ilyen időt.. szeretem nézni az egyre hosszabb árnyékomat.. De igazán csak akkor, amint a didergő fűben botladozik.. ez mindig egy kis jót hoz ebbe a vacak világba. Tudod ezekért a percekért járok vadászni is.. De van még más is... Persze, a hóesés. Mi más! Imádom, amikor szép nagy pelyhekben hull a hó, és minden csipkébe, porcukorba burkolózik. Olyankor alig van maradásom a lakásban. Legszívesebben azonnal felhúznám a csizmámat, meleg kabátot, és irány az erdő... Látnád, csak etetők közelében, miként gyorsul fel az élet. Drága lesz egy csipkebogyó, az ágon didergő cinke, őszapó, s lakoma néhány cső kukoricából, a koca mama egyre feszesedő pocakjában fejlődő malackái számára. Óvatos suta is nagyot harap a kiakasztott szénába, nem fél ilyenkor ő sem annyira Nehéz lesz a csönd. Ismered ezt a hangot? A hó szagú roppanó csöndet?? Arról nem is beszélve, milyen jó betérni átfázva, pirosra csípett arccal a jó meleg vadászházba, forralt bort kortyolni, sült tököt majszolni.. :)) Ahhh...
Csakhogy ezekhez a különleges pillanatokhoz egy társ is kellene, ami nincs, vagy csak nagyon ritkán. Esetleg csak testben. Akkor se az az ember topog mellettem a hóban, aki értene, akivel önfeledten tudnék örülni a titokzatos téli csodavilágnak. Talán, másképp is lehetne.. de sajnos, ez továbbra is csak álom marad... Én igy csak gyötrődök, szeretnék boldogabb lenni, de a családhoz is ragaszkodok. Nem találom a helyem a világban, és valahogy a "Nagy Ő" is elkerül eddig. Találkoztam sokféle emberrel, egyikben se találtam meg az igazi "kincset", amire úgy vágynék... Talán benned együtt van sok minden, amire nap mint nap áhítozok. talán.. De a sors fricskája, hogy más-más vágányra vetett minket. Tudom, hogy igazi, közös élmények nélkül nem lehet hosszú távon köztönk komolyabb dolog...de...akkoris.. és addig is becsüljük meg egymást..
Írj, bármit! Bármit ami eszedbe jut. Szeretnék végre a szemeddel látni...egy kicsit hangodon szólni...



Próbálok hangomon szólni, de nem merek. nem merem még egyszer annyira kitárni lelkemet, hogy megsebezd. Amíg vagy, szép, élvezem, szárnyalok, minden sorodért, minden betűért, amit adsz, hálás vagyok.