Sokat foglalkozol a magánnyal- írta ma nekem valaki. Nem hiszem..azért írok róla, mert szöget ütött a fejemben. Vannak itt kavarógépek, primitív, beteg, sokféle emberek. Nos..egy rám szállt, de majd csak leválik..Ő írta, hogy Te mindig magányos leszel...egyszer, mit tud ő rólam? Mikor még én sem mondhatom 100%-osan, hogy ismerem önmagam? Hiszen a napokban ért olyan váratlan helyzet, amelyen megdöbbentem, hogy ilyen énem is van?
El kezdett foglalkoztatni a magány. Már írtam erről, a lelki magány és az egyedüllét két külön dolog. Az egyedülléttől általában félnek az emberek, mert az talán egyszer eljön..és az ember társas lény, megszokta, hogy a gondolatait megosztja valakivel. A lelki magány meg bennünk él.
Örökre. A lélek örökre magányos lenne? Szerintem igen. Ezért van az, hogy tudatunktól függetlenül sóvárogva keresi a lélekpárját, a kirakó utolsó darabját.
Olykor szárnyal. Mert van akivel időlegesen összecsendül, összesimul a lelkünk- de ennek semmi köze nincs a vágyhoz, a testi vágyhoz, és a szex-hez.(Úgyhogy nagyon tévedsz kisugyes, mikor azt állítod a melankóliám ellen jól alám kellene rakni. Megnyugtatlak, alámrak a férjem, rendesen:DD)
Komolyra fordítva a szót..a lélek általában magányos, és rájöttem, miért. Mert kiszakadt a saját környezetéből, a lélekközösségből, ahol jól érezte magát. Persze, saját döntése, hogy mikor és kikkel születik le ide a földre a tanulás és a fejlődés céljából, de egész földi létezésünk során oda vágyik vissza.
Talán ezért van a lélek magánya, boldogtalansága. Akkor boldog, ha szárnyal, de ez is véges, elmúlik, mint minden itt a földi létben. Az emléke megmarad..és az érzés, amely akkor abban a pillanatban semmihez nem hasonlítható....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése