Olykor kell a csend, az egyedüllét és nem a magány. Pont erről írtam tegnap, hogy a két fogalom nem ugyanaz. Lélekben magányos lennék? Talán igen....Néha érzem, hogy a lelkem sóvárog valaki vagy valami után, hogy keresi a beilleszkedő részt, hogy teljes legyen vele, s általa. Úgy passzoljon belé(belém) mint a kirakó utolsó darabja.
Vannak pillanatok, amikor a lelkem szabadon szárnyal. És néha magával visz valakit. Egy idő után ez a valaki leesik. Kiesik belőlem, megszűnik a tökéletes illeszkedés. Miért? Hiszen a lélek örök, és ezek szerint a beilleszkedő darabnak is állandónak kellene hogy legyen, hogy itt maradjon örökre velem, bennem. Akkor miért válik le tőlem? Mert közbelép az Ego. Nem hagyja, hogy megszűnjön az uralma, hiszen ezt a testet ő irányítja amiben a lélek lakik. Uralkodni akar a lélek felett is. És ezek szerint néha sikerül is neki.
A lélek- darab kiválik, és csak üresség, hiány, fájdalom marad utána.
Érzelmek. El kell nyomni az Ego-t és megszűnik a fájdalom. Hiszen minden a gondolatunk által születik.
Gyenge voltam. Nem bírtam elnyomni az Ego-t és Te kiestél belőlem. Csak a fájó hiányod maradt utánad. Kerestelek, de nem talállak magamban. Kutatlak, de nem vagy sehol. Szenvedek. És érzem, hogy Te is szenvedsz.
Nem tudlak kiirtani magamból, mert bevésődtél örökre. Csend van. Hideg, üresség, magány és sötétség . Kihunytak a parázs-szemek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése