A lélek magánya

Amikor egyedül érezzük magunkat, álljunk meg egy percre… és gyakoroljuk az önemlékezést, nézzünk meg magunk körül mindent, amit addig nem láttunk; az embereket, a növényeket, az állatokat, a lüktető életet…

A jól érthető elszigetelődés

A semmibe révedő tekintetben kifejeződik az egyedüllét, ami három különböző irányból is nyomasztja az embert; még ha ezek kapcsolódnak is egymáshoz, láthatjuk az alapvető oldalaikat, ami ezekre jellemző: fizikai, lelki és spirituális magány.

Egy ember élete során ezek a magány típusok spontán jelennek meg vagy az egyéni lehetőségek és körülmények függvényében nyilvánulnak ki.

Mikor a fizikai egyedüllétről beszélünk, egyedül érezzük magunkat a világ előtt. Egyedül a házunkban. Egyedül az utcán. Egyedül a moziban, a színházban, a büfében, stb. Egyedül vagyunk a mindennapi tevékenységeinkben. Egyedül, minden más társaság nélkül, csupán a belső beszéddel. Ez az egyedüllét kiszárítja a torkunkat, mivel nincs verbális kommunikáció más személyekkel.

Ezt a magányt szinte mindenki elutasítja, mivel egy irracionális szörnyeteget szül a belsőnkben, mivel nincs meg a lehetőségünk, hogy gondolatokat, véleményt, megjegyzéseket, gesztusokat cseréljünk másokkal. És mindezek, bármilyen képtelenség is legyen, túlméretezetten és torzan vetülnek ki. Az áldozatkészség csökken és önmagunkkal maradunk, ami tulajdonképpen nem más, mint tettetett egoizmus.

A bölcsőtől a koporsóig úgy követ a magány egyes embereket, mintha csak az árnyékuk volna, anélkül hogy megérintené őket, míg másokat szintén árnyként követi, azonban nem tudnak szabadulni a magányos sorstól.

Az egyedüllétet, mint szinte mindent az életben, be kell tudnunk osztani, és kiegyensúlyozottan kell élnünk. Akkora mértékben van szükség rá, amennyit egy lélek képes befogadni, anélkül hogy sok lenne neki.

Minden személy történetében, ha kielemezzük, vagy többé-kevésbé mélyen visszaidézünk mindent, megtalálhatjuk ezt a magányos árnyat, amely előtte vagy utána haladt, vagy helyet cserélt, az egyéni és pillanatnyi körülmények függvényében, és erősen kötődött a sorsunkhoz.

Fizikai egyedüllét

A fizikai egyedüllét, általánosságban, a létünk kezdetén szinte egyáltalán nem érezhető, azonban ahogyan múlnak az évek, nyomot hagy a létünkben, és kimeríti a vitalitásunkat, kitölti a holt órák ürességét. Ahogyan az idő barázdákat hagy a bőrünkön, ugyanígy a magány is nyomot hagy belül.

Elveszett és fáradt tekintettel, a lét gondjaitól megkínzottan szenvednek az idősek a szociális és családi vágyaiktól, vágyaktól, amelyeket elértek fiatalkorukban, de ez eltűnt a kilátástalanságban vagy a felfokozott élet zavarában, amely továbbra is zajlik körülöttük. A kötelességeik nélkül maradtak, és érzik az egyedüllétet, lehet, hogy először sok év után, úgy, mint valami növekvő, kitörőben levő dolgot az életükben.

A barátok, akik tulajdonképpen csak a körülményekben vettek részt, más utakon mennek tovább, és mivel nem élnek együtt a mindennapokban, a megszokott, legfrissebb újdonságokról való csevegés csak idegen árnyakat szül, ami egyre jobban eltávolítja azokat, akik elváltak… olyan témák, mint például az iroda, az étel, a szociális harcok, végtére is, a mindennapokban megélt dolgok, amelyek azonban nem a Lélekből erednek.

A fizikai egyedüllét állandó és állandó is volt az életünk mindennapi harcában, azért, hogy a kapcsolati világunk teli legyen, és ne veszítsük el a harcot, amely a bizonytalanság határára sodorna, ahol találkozik a két világ, amelyben élünk: az egyik, amelyikben mindig jelen vagyunk, és a másikban csak néha-néha. A mindenkori, a belső világ az igazi; a másik, a külső, mulandó.

Kétségtelen, hogy mi általában csak ez utóbbit ismerjük fel, és következésképpen keressük a közeledést, a kapcsolatot, hogy elrejtőzzünk az első elől, amely mindig sötétben van, hideg és levert.

Ehhez, ahogy sikerül, megpróbáljuk kitölteni a magányos óráinkat a mozival, televízióval, diszkóval, bárokkal, találkozókkal, stb. stb.

Azok az órák, amelyekben nem jön össze semmi, végtelennek tűnnek, a percek megnyúlnak és szinte nem érnek véget.

Ez a magány az, amely megfog és elnyel minket, ha nem vagyunk készek rá, hogy feláldozzuk a saját siránkozásunkat és egoizmusunkat, hogy alázatos és bölcs hozzáállásunk legyen az Élet Sugarának központjában, amely a Lény, amely mint egy létfenntartó generátor, úgy lüktet minden személy lényének legmélyén.

Ott a magányt arra használjuk, hogy gazdagodjunk és táplálkozzunk abból, amit a Természet Nagy Művészete helyezett el minden emberi szívbe, mert ha elmerülünk a Belső Csöndben, akkor a „magány atlétáivá” válunk.