Nem áll szándékomban bírálni az egészségügyet. Elfogadom ami van, még ha nem is vagyok vele tökéletesen elégedett. Csak egy velem megtörtént esetet mesélek el. Hosszú idő után kaptunk beutalót(mert ugye a legtöbb osztályra) már csak azzal lehet menni.Időpont, mert anélkül nem foglalkoznak a beteggel. Három órát nyugodtan végig ülni még egy felnőttnek is sok, nem hogy egy kamasz fiúnak.Pláne, ha a rendelés 09h-kor kezdődik, de az orvos, csak 10.30h-körül ér oda. De, örüljünk, hogy megjött egyáltalán! Mély sóhaj, halvány remény- mosoly, na, akkor legalább elkezdi. Igen. De nem az időpontosokkal, ha nem akiket betegszállító, vagy mentő hozott be. Várunk..én türelmesen...fiam már kezd ideges lenni. Szkanderozunk, hogy oldjam a gyerek feszültségét. A hajamat simogatja, fejét a vállamra hajtja. Szeret. Én is Őt. Végre! Meghalljuk a nevét, irány befelé. Vetkőzik. Bent a doki, akkor kezdjük.
-Ott van a papíron, vagy mondjam én?- nézek a fiatal jóképű orvosra. Ő nem látott semmilyen papírt. Egyre jobb- gondolom magamban. Beszélek. Az orvos vizsgál..mosolyog. Én is, és beszélek. Látom fiam riadt arcát.
-Héé, ne félj, nincs baj!- nyugtatom szemem fényét. Erre az orvos is kapcsol.
-Nincs baj, de röntgen. Nézzük az mit mutat. Át a kórházba, röntgen, majd vissza. megint várunk. Egy órát? Mire újra bemehetünk. Nem baj, igazolás, recept, kontroll- időpont, és mindjárt mehetünk. A doki mosolyog, kedves, tündéri..elköszönünk.Lifttel megyünk, hogy haladjunk már. Lent bevágunk egy somlóit, és egy capuccinót. Majd kit látunk? Fiam egyik tanárát, aki átvitt minket Békéscsabára. Felvettük a férjemet is, és irány egy közös családi pizzázás. Annak ellenére, hogy szétáztunk, meghitt pillanatokkal telt el ez a mai nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése