Egy kép. Megint egy kép, amely felkeltette figyelmemet. Így is nevezhetném: Önarckép, önjellem.
Szabályosan szólongatott, nézz meg jobban, láss! Megnéztem, belemélyedtem, mögé láttam. Nem tudtam levenni róla a tekintetemet. És láttam! Önmagamat. Ez a kép én vagyok! Az én világom(most). Körülöttem hideg, szürkeség, a monoton mindennapok.
Ülök egy padon.Vegetálok, alig létezem. Bezárkóztam saját gond nélküli világomba. Kissé elfordítom a fejem, egyetlen pillanatra elmerengek a múlton. Egyedül ülök a padon. Általában nem ilyen testtartással szoktam. Kihúzott háttal, büszkén mosolyogva. Itt nem mosolygok. Nincs miért. Hideg van, esik a hó, egyedül vagyok. Nincs fény, a lelkem haldoklik. Fázom...
Olvasok egy könyvet, pontosabban az van a kezemben(inkább írni szoktam, néha még a kocsiban és a suliban is). Az olvasás is egyfajta elzárkózást fejez ki a külvilágtól.
Elegáns vagyok, stílusos. Ilyen a lényem. És piros ruhában. Nagyon szeretem a pirosat, bár mostanában inkább rózsaszínt, fehéret és kéket hordok. Nem lángolok..nem égetek:-)
A hosszú ruha a Nőt jelképezi. Ezt a nemet öltöttem magamra, mikor újra leszülettem ide a földre.
Piros: tűz, szenvedély, vágy, pezsgés, vibrálás, élet, vér...s talán a remény..erős akarat...ezt mindet kifejezi számomra ez a szín.
Fehér, szürke hideg környezet. Tiszta. A fehér a tisztaságot jelképezi. Tiszta a lelkem:-)
Beleolvadok a környezetembe, elveszek benne? Nem! Inkább kiemelkedek, kitűnök onnan. Mintha ezt mondanám:"Nézz rám és figyelj"
Kissé lehajtom a fejem a képen. Belülről szomorú vagyok, mert tudom, érzem, elkezdődött. A lelkem hanyatlása. Az ősz megjelenésével.
Ha beköszönt a tél , egy kicsit én is meghalok.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése