Fényhiány

Fényhiány



Szomorú s búskomor lett

a kedvem, csak esik, szakad

az eső, megállás nélkül

ömlenek a cseppek

a földre, a tengerbe.



Belső könnyeim is így

hullanak lelkem láthatatlan

patakjába, elárasztva

egész lényem, olykor

vízesés –zuhatagot alkotva.



Érzem a fájdalmat

Lelkem sivár egyhangúságát,

most bezárta kapuit

Nem hagyva egy rést sem

vízesés –fátylán.

Amikor elmentél, elvitted

a fényt, nélküle meghalt

a lelkem, már nem éltet

semmi, meghaltak az

álmok, megszűnt a vágy is,

Nélküled én már csak

vegetálok.