Engem is szerethetnél

Írta nekem valaki, amikor közöltem vele, hogy mennyire szeretek írni. Meglepődtem a kijelentésén. Bágyadtan elmosolyodtam. Ennyire ki lennének éhezve az emberek a szeretetre? Én is ennyire ki lennék? Nem hiszem. Nekem megvannak az emberek, akiket szeretek, és akik viszont szeretnek. A többi meg nem érdekel. Ha valaki őszintén, tiszta szándékkal közeledik, kap egy esélyt, de ha azt eljátssza(többször is), már nem tudok bízni benne.
Az illető szavaiban annyi sóvárgást, hatalmas magányt éreztem és lemondást sugárzott a kijelentése. Egy mondat értelmezésében nagyon sokat számít a hangsúly. Sok embert szeretek, hatalmas szívem van, és tele vagyok szeretettel. De csak azok iránt, akik kiérdemlik azt, vagyis úgy viszonyulnak hozzám, ahogyan én hozzájuk: figyelemmel, törődéssel, bizalommal, őszintén.
Az ilyen embereket szeretem és vannak néhányan akik bevésődtek, itt élnek bennem. Velük nem kell, hogy beszéljünk, nem kell, hogy találkozzunk ahhoz, hogy érezzük a másikat. A hangulatait: az örömeit, a fájdalmaikat, a vívódásaikat.
A lélek érez. Az az ember, aki figyel a lelkére, érzéseket tud adni és átvenni a másik embertől. Sugároznak. De ehhez el kell vonatkoztatni a nemiség gondolatától. Csak a csupasz léleknek szabad abban a pillanatban léteznie. Ezt hívjuk: lélekérzésnek. Amikor egy lélek rákapcsolódik egy másik lélek rezgéseire.
Visszatérve az illetőre, abban a pillanatban, ott megsajnáltam. Egy kis időre belém hasított az ő fájdalma (részben ismertem őt régebbről)
Ha kitartó lesz, talán Őt is szeretni fogom....:-))