Hogy tisztán láss

"Nem tudlak hova tenni magamban"- írta nekem reggel valaki. Az érdekes az, hogy én sem tudom Őt hova tenni. Nem tekintettem ellenfélnek, legyőzendő alanynak sem, és nem gyűlöltem. Bár fájt amit néha tett ellenem..az meg dühített, hogy állandóan a nyomomban van(volt), tudatosan vagy ösztönösen azt nem tudom....
Ártott nekem..sokat. Bár lehet, hogy nem akarta, nem tudatosan. De ártott..és csak nyeltem(próbáltam lenyelni). Eltűrni..kontrollálni magam. Néha kiírtam magamból..a nevét(neveket) nem említve, és elmúlt a haragom.
Eleinte barátok voltunk. Utána az utunk kettévált...és mindenki folytatta a sajátját. Más emberek vettek körül minket,,,Őt is engem is. Más közegben mozogtunk. Néha kereszteztük egymás útját, valakinél, de nem beszéltünk egymással. Elfogadtuk egymás létezését. Én harcos vagyok, ő beletörödő, és nagyon tud szenvedni- sokáig. Szenvedett is...nagyon..éreztem a szenvedését, a fájdalmát...borzalmas volt...nem sajnáltam, mert nem érdekelt. Nem akartam foglalkozni vele...tudtam létezik, tőlem távol...és nem akartam soha, hogy közös utunk legyen. Hasonlítunk..nagyon..de különbözünk is...mindketten hiszünk a lélek létezésében, a lélekösszesimulásában, és mindketten vágyunk...nagyon vágyunk a gyengédségre..és  a szeretetre.
Sokszor Ő is érezte a gyűlöletemet. Pontosítok, nem gyűlölet volt:düh.
Azt gondolom , a múltban talán ellenfelek, ellenségek lehettünk, vagy vetélytársak? Nem tudom..én nem érzem most őt vetélytársamnak. Ahogyan írta, én mindig megszerzem amit, akit akarok...ez így is van..és elmegyek a végsőkig.utolsó leheletemmel is harcolok, ha kell...kivéve a halál ellen...ellene tehetetlen vagyok..
Nem akartam bántani..soha...most sem akarom..megvan mindenkinek a saját keresztje, a saját élete, a saját fájdalma...nekem is...
Csak én könnyebben dolgozok fel fájdalmakat, most már jobban leperegnek rólam a dolgok...és már nem gyilkolok a szavaimmal...bár én nem éreztem, hogy régen ezt tettem volna...
Miért -e ellentét közöttünk? Minden miért-re megjön a válasz idővel..erre is megtaláltuk, ma reggel közösen...és meglepődtem..ugyanis arra a pillanatra megpróbáltam az Ő szemével látni, felvettem az Ő érzéseit...szörnyű volt..éreztem Őt, az összes érzését..és sírtam..folytak lefelé égető könnyeim....
Mert...érezte, ahogyan eldobták..ahogyan megalázták(ezért női énem bosszút kiáltott, mert valahol én is nő vagyok)...és nem volt senki aki melléálljon...aki megvédje..Ő nem tudta megvédeni magát...mert nem elég erős..inkább beletörődős...próbált beletörődni, elviselni, felejteni..de nem ment..olyan sebet kapott, amely beleégett..a bőrébe,a  húsába....és ott is maradt örökre...Viselte...sokan kinevették...én nem nevettem ki..de nem foglalkoztam vele...engem soha nem dobott így, ilyen utolsó módon senki...de minden azért történik velünk, hogy tanuljunk belőle....
Fel kell állnia! Muszáj, mert másképp teljesen halott lesz a  lelke...És halott lélekkel meghalnak az álmok, meghalnak a vágyak:-((

Ma megértettem...ma másképpen láttam Őt..ahogyan megnyílt nekem...alátámasztotta , amit szinte eddig is tudtam..és fáj....nagyon fáj, ami vele történt...
Látom..látom ahogy felhúzott lábbal, arcát lehajtva ül könnyekkel a szobája apró foteljében...a redőny lehúzva..nem engedve be a fényt...a fényt, amely a reményt hordozza...és egyedül van..nagyon egyedül..szinte hallom  a magányának ordítását...és a lélek-zokogását...
Én is bántottam olykor..szavakkal...de nem mondom azt, hogy nem érdekel a nyomorod....
Sajnálom...akkor nem éreztem ezt a mérhetetlen fájdalmat, amely belőle árad...:-(((