Kőbe zárt lélek

Álmomban kősivatagban jártam.
A kövekben embereket láttam.
Hegyekben, kavicsokban szerte-szét
hordta a szél
kicsik, és nagyok lélek-énekét.
Tartottam kezemben szikla-darabot,
embert, ki e kőbe záratott.

Azután láttam szarkofágokat,
megértettem, mit őseink tudtak:
test és kő ugyanaz.
Szaturnusz túrázni vitt
a börtönszigetre.
Időnek előttem nem volt leple.
S mert hívott, hát voltam a hegyben,
melyet ezidők kezdetén
az ősök építettek emlékeztetőül
az utolsó isteneknek.
Észt felülmúló millió kőből
emeltek oltárt a kőbe zárt lelkeknek.

Szívem dalát itt megnyitottam
gyomrában az erőnek
szállt a magos égig az ének,
s megzendült e kőrengeteg.
Válaszoltak hát
az elveszetteknek az istenek.

Hallottam minden hangot,
a megszólított kőbe zártak sóhaját
énekelt a kozmosz, a csillagmilliárd.
Könnyeim úgy öntözték a követ,
mint tavaszi eső az áldott földeket.

Milliók fájdalma, és reménye
áramlott rajtam át.
Ébredezni kezd hát a kővilág.
Zengett, morajlott a szent hegy,
minden köve élt és muzsikált.

Kérdeztem szívében állva,
ahogy szoktam:
Mi lesz most?
Szabad vagy – válaszolt.
Szabad vagy újra.
S megszabadul mindaz,
ki e hangot szívével hallja.
Ez feszíti szét kő-börtönét.

Mert hús és kő ugyanaz.
Elporlik mindkettő, csupán anyag,
gabona, miből az idő molnára
őröl új testekhez valót.

Maradandó és örök,
és fényes és fenséges
ki ebből a koporsóból szabadul.
Romolhatatlan testén
nem talál fogást az idő.

Kijöttem a hegyből,
a Napbárkában állok,
s épp elhagyjuk a partokat.
Tudtam, amint a vízre ér,
s az idő folyóján evezni kezd
a Föld többé nem engedi el a foglyokat.

Vetettünk hát új élet-magokat
a lótuszt ringató folyóba:
időbe az időtlent
vízbe, hogy éledjen újra a kősivatag.