Camoille , miután Erosz távozott álmában, átkot szórt a férfire. Bár nem hitte, hogy fog majd átka, hiszen Erosz isten, mindenható.
Haragudott a férfire, mérges volt. Ilyen fondorlattal álmában lábáról hogy levette! És ahogy az álmot felidézte, elmosolyodott. Harag ide vagy oda, a légyottot ő is élvezte.
Nem! Elfelejtem, kitörlöm magamból, bosszút állok, mert akaratomon kívül fondorlattal elcsábított.
De jöttek a képek: Erosz teste, ahogy csókolta, simogatta, szerette, tudatába beleégtek. Ez nem lehet! Álomképek! Én a valóságban élek! Eroszt megátkoztam, gyorsan elfelejtem. Próbálta újra fogadni a hódolóit, hát ha áhított lelki társát köztük megtalálja. De igencsak kétségbe esett, mert ezek után minden férfit Eroszhoz méretett. Magában küzdött a férfi-isten ellen, de hamar rájött, hogy tehetetlen. Felsóhajtott:
-Jaj, mit tettél velem, Te Szerelemisten? Ezentúl én senkit nem fogok szeretni, mert utánad epedezem?
Erosz az egészet fentről nézte. A baj az volt, hogy Camoille-t ő is megszerette. Nem ismert magára, mi lett vele? Ő aki a szenvedélyt, az élvezeteket hajszolta? Most min megy át? Talán szerelmes? Mindenről csak az átkozott férfitest tehet, melyet a légyott-ra kölcsönvett. Emberi érzelmek, melyeket ő eddig nem ismert, most meg szenved? Mit csináljak?- töprengett magában, Camoille drága újra kívánlak!
Gomolygó fátyolfelhő jelent meg a lány felett, kívánta, hogy érintse meg a habkönnyű testet, mely egy újabb fondorlat jelképe lett. A felhő a lányt arra késztette, hogy ujjaival lágyan megérintse, s miután ez megtörtént, a fátyolgomolyag lágyan körbeölelte és felrepítette őt a felhők közé. Miközben a lány aléltan engedett ennek a csodálatos érzésnek. Égszínkék világ tárult a szeme elé, szerelmespárok ölelkeztek, csókolóztak egy soha nem látott álomvilág kellős közepén.
Nos, ez álom vagy valóság, ki-ki maga döntse el annak fényében, hogy a pillanat minket valóban átölel....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése