Utálom
ezt a szót! A búcsú valami végét jelenti. Búcsú a nyártól...ez az első,
na, jó második gondolat, amely bevillant, ahogy hazaértem kis
kirándulásomból. A nyártól még szerencsére nem kell búcsúzni, a nyári
szünettől viszont igen. Jó egy hét, és kezdődik az iskola. Kevés gyermek
az, aki várja. Az én gyermekeim, nem.
De most nem erről akarok írni, hanem a búcsúzásról. Mint említettem, akkor búcsúzunk, ha valaminek vége van. Vége lett a "nyaralásunknak" és persze még annyi más dolognak is, vele egyidőben.
Valaki azt ígérte nekem: kedden jövök. Én keddtől nem voltam. De ő nem jött. Soha többet. El sem búcsúzott, és törölte magát. Bevallom, fájt. Furcsán érintett. De annyit mondok, ha hisz a hot-dogos kavarásoknak össze-vissza mások által írkált leveleknek, akkor tegye:-((
Visszatérek a pihenésre. Jó volt ezt a néhány napot az ismerőseim körében tölteni. Otthon hagytam kötelezettségeim egy részét, a gondokat, a számlákat, és egy kicsit szabad voltam. Kicsit beleshettem a nagyvárosi ember rohanó-mert én azt a részt láttam- életébe.
Nem tudom, melyik jobb. Nekem élni elég nyugodt körülmények között, bár mindig keresve valamit, vagy azt az életet élni, hogy a napból 3-4 óra azzal teljen el, hogy utazva eljussak a célomhoz.
Szerintem, az előző. Mindig alkalmazkodni a BKV-járataihoz, rohanva, hogy el ne késsünk innen vagy onnan. Családom egyik fele otthon maradt. Mit mondjak? Két napig még elvoltunk, de a harmadik napon sűrűsödtek a telefonok, mikor jössz haza, jó lenne ha már jönnél..stb. De a másik rész meg könyörgött, hogy ne már, maradj, ritkán látjuk egymást. Hát...nehéz volt. De mérlegelni kell, mi a fontosabb. Egyértelmű., hogy a családom. De bevallom, találtam ott valakit, akibe beleszerettem. Aki minden reggel , ha felébredt, az ő nyelvén dalolászott, a reggelijét várva beült hozzánk, és várta, hogy foglalkozzak, foglalkozzunk vele. Ő bizony megszeretett az első pillanatban. Ha nem látott, ha nem hallotta a hangom keresett. És nézett. Annyira vádlón és fájdalmasan tudott nézni. Ha nem volt a karjaimban vagy nem figyeltem rá, sírt. Kövér, fájdalmas könnyekkel, amely a szívemig hatolt. És ami fáj: hogy a nagy pakolásban elfelejtettem tőle elköszönni. Mit érezhetett az az aprócska lélek, aki megszokta néhány napig a mosolyomat,a törődésemet, az énekemet? És még el sem köszöntem tőle! Ezért szégyenlem magam:-(((
Megkérdezték tőlem: ha valami történne velük, felnevelném? Igen! Mert az a tekintet a szívemig hatolt...az a tekintet belémvésődött.:önmagamat láttam benne. A kislányt...aki félve, de annyi bizalommal, annyi törődés és szeretet utáni vággyal néz a nagyvilágba.
Nos, ott hagytam nála szívem egy darabját...Ő az imádatom tárgya, a tündéri kishölgy....
De most nem erről akarok írni, hanem a búcsúzásról. Mint említettem, akkor búcsúzunk, ha valaminek vége van. Vége lett a "nyaralásunknak" és persze még annyi más dolognak is, vele egyidőben.
Valaki azt ígérte nekem: kedden jövök. Én keddtől nem voltam. De ő nem jött. Soha többet. El sem búcsúzott, és törölte magát. Bevallom, fájt. Furcsán érintett. De annyit mondok, ha hisz a hot-dogos kavarásoknak össze-vissza mások által írkált leveleknek, akkor tegye:-((
Visszatérek a pihenésre. Jó volt ezt a néhány napot az ismerőseim körében tölteni. Otthon hagytam kötelezettségeim egy részét, a gondokat, a számlákat, és egy kicsit szabad voltam. Kicsit beleshettem a nagyvárosi ember rohanó-mert én azt a részt láttam- életébe.
Nem tudom, melyik jobb. Nekem élni elég nyugodt körülmények között, bár mindig keresve valamit, vagy azt az életet élni, hogy a napból 3-4 óra azzal teljen el, hogy utazva eljussak a célomhoz.
Szerintem, az előző. Mindig alkalmazkodni a BKV-járataihoz, rohanva, hogy el ne késsünk innen vagy onnan. Családom egyik fele otthon maradt. Mit mondjak? Két napig még elvoltunk, de a harmadik napon sűrűsödtek a telefonok, mikor jössz haza, jó lenne ha már jönnél..stb. De a másik rész meg könyörgött, hogy ne már, maradj, ritkán látjuk egymást. Hát...nehéz volt. De mérlegelni kell, mi a fontosabb. Egyértelmű., hogy a családom. De bevallom, találtam ott valakit, akibe beleszerettem. Aki minden reggel , ha felébredt, az ő nyelvén dalolászott, a reggelijét várva beült hozzánk, és várta, hogy foglalkozzak, foglalkozzunk vele. Ő bizony megszeretett az első pillanatban. Ha nem látott, ha nem hallotta a hangom keresett. És nézett. Annyira vádlón és fájdalmasan tudott nézni. Ha nem volt a karjaimban vagy nem figyeltem rá, sírt. Kövér, fájdalmas könnyekkel, amely a szívemig hatolt. És ami fáj: hogy a nagy pakolásban elfelejtettem tőle elköszönni. Mit érezhetett az az aprócska lélek, aki megszokta néhány napig a mosolyomat,a törődésemet, az énekemet? És még el sem köszöntem tőle! Ezért szégyenlem magam:-(((
Megkérdezték tőlem: ha valami történne velük, felnevelném? Igen! Mert az a tekintet a szívemig hatolt...az a tekintet belémvésődött.:önmagamat láttam benne. A kislányt...aki félve, de annyi bizalommal, annyi törődés és szeretet utáni vággyal néz a nagyvilágba.
Nos, ott hagytam nála szívem egy darabját...Ő az imádatom tárgya, a tündéri kishölgy....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése