Visszatérő lelkek

Tegnap kevés itt létem alatt a blogokat szemezgettem. Olykor beleolvasok mások írásaiba, de legjobban a kommenteket szeretem. Talán én ezért szignózom oda mindig a véleményemet, még ha bántó is az. Szeretem. A negatív véleményt meg el kell fogadnunk, bár az ugye nem tetszik. Nekem sem könnyű, de meg kell érteni, hogy különbözőek vagyunk, ezért másképpen gondolkozunk. Szerencsére.
Nos, a hasonlóan gondolkodó emberek vonzzák egymást. Idővel keresik egymás társaságát, hogy még jobban építsék hasonló gondolatvilágukat. Így vagyok ezzel én is. A baj csak az, hogy túl érzékeny vagyok, el kezdek kötődni, és ha a másik nem kötődik ugyanolyan mértékben, az fáj.
Próbálok változni, lazábbra venni a dolgokat, de nem könnyű.
Ahogy a blogok között válogattam, találtam visszatérő egyének írásait. Ha olvastam tőle néhány bejegyzést korábban, azonnal felismerem a stílusát, mindegy milyen új köntösben van az illető. Nem kritizálni akarok, mert nem ítélek. Próbálom elfogadni Jézus tanítását: Ne ítélj, hogy ne ítéltess.
Azt sem írhatom, hogy örülök neki, mert ez így nem lenne igaz. Közömbös vagyok iránta, meglepődéssel fogadtam. Visszatérünk ide. Ahogy én is tettem néhány napja. Van akinél folyamatos ez a menekülési kényszer. Van aki már besokall, van aki valakit nem bír elviselni..stb. A lényeg, hogy mindenki előbb vagy utóbb visszatér ide. A helynek vonzása van. Nem tudom miért ennek az oldalnak, hiszen annyi más közösségi oldal van még.
Visszatérünk valamiért. Én miért tértem vissza? Nem tudom. Azt sem mondhatom, mert annyira kötődtem valakihez. Akik fontosak innen nekem, megtalálnak máshol. Nem is a blogok miatt, mert azok ugye a törléssel elvesznek, én is újakat írok. Meg blogolni máshol is lehet. Ennek a helynek varázsa van. Csak nem tudom még, hogy mi az. Majd megjön erre is a válasz.
Visszatérő lelkek. Ha akarom, ha nem, újra-és újra belebotlok emberekbe, akik olykor sokat jelentettek. Sokat kaptam és adtunk is egymásnak.
Nem tudom, ezt minek nevezzem. A lélek vonzása? Itt van egy férfi. Aki nem szerelem. Nem társ, még csak nem is barát. Mégis örülök ha ír. Ő az, aki félszavakból is ért, én is őt, egyetlen leírt szóból átérzi lelkem rezdülését. És ő mellettem állt a nehéz napjaimban.Ő az aki elfogad, ilyennek amilyen vagyok. A viharos megnyilvánulásaimat tudja kezelni, besértődések nélkül. Ezért csodálom. A férjem is tudja kezelni, de az teljesen más dolog. Meg a párkapcsolatomban max. 1-2szer ha voltak viharok- ott nem jellemző.
Mégis a két kapcsolat teljesen más. Az utóbbiban ott van a szeretet, a féltő, óvó, figyelő, mély..stb. Az előzőben meg nem tudom mi van. Nem tudom, minek nevezzem. Akik itt vagyunk a virtuál életben is, tudjuk, hogy két életet élünk. A valós életet, amely kötött és kötelezettségekkel jár, és a virtuál életet, amely nem is tudom, álomvilág? Itt szabadok vagyunk.
Néha találkozik a két világ. De nem hosszú életű a találkozás. A két világ számomra nem futhat egy síkon:-)