Tegnap egyik ismerősöm megjegyezte, nagyon csendben vagyok. Csendben lennék? Talán. Az tény, hogy kevesebbet vagyok itt, meg a neten, mint korábban. Ennek két oka van.
Az egyik, hogy nem voltam néhány napig. Külföldön voltam a hegyekben. Ahogy hazajöttem, másnap menni kellett a munkahelyemre, meg itthon is elmaradtam dolgokkal. Mikor valahonnan hazaérkezünk, vár ránk a bőröndök kicsomagolása, pakolás, mosás. Én is ezt tevékenykedtem. És ott hagytam szívem egy darabját. Visszamennék, visszavágyom. Talán még mindig a kirándulás emlékeit pátyolgatom magamban. Mert annyira jó volt. Annyira jó dolog nem gondolni semmire, önfeledten nevetni és csak létezni. Elfogadni az adott helyzet adta dolgokat gondolatok nélkül.
Hazajöttünk. Fáradt vagyok. Itt van az ősz. Két nap esős idő volt. Az eső még csak hagyján, de hideg is volt. Azt meg utálom. Akik ismernek, tudják ilyenkor csak vegetálok. Keveset mosolygok, bágyadt vagyok, és magamba fordulok. Nincsenek számottevő gondolataim, csak a szükséges rutin, túlélési dolgok.
A másik. Nekiálltam befejezni a 4 hónapja elkezdett regényemet. Nem szeretem a félkész dolgokat. És az a téma nehezen megy. Az én vérem a kalóztörténet, azt kirázom a kisujjamból. Elkezdtem a Mary Jeanne kalandjai második részét, és már végig nevetem, ahogy írom. De előtte ezt be kell fejeznem. Így elárulom, este azt csinálom, azért nem látsz itt fent. Ne aggódj, jól vagyok. De ha a nyár elmúlik, egy kicsit én is meghalok....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése