Egyik este egy régi kedves ismerősöm felvetette: miért élek, hiszen csak dolgozok, folyton a munka, semmi más örömöm nincs. Meglepődtem. Mi ez a pesszimizmus nála? Visszaírtam: miért, én nem azt teszem? De. Csak Neked más, mert ott a családod. Igaza van. Nekem itt a családom. Jól elvagyok a családommal, szeretek kötődni valakihez, valakikhez. Mikor "rosszak" a gyermekeim, néha felteszem magamnak a kérdést: kinek jobb, akinek nincs gyereke, társa, és szingli, vagy annak akinek van, és néha már úgy érzi magát mint egy rabszolga. Olykor belefáradok a napi robotba. este szeretném nyugodtan nézni a kedvenc sorozatomat, vagy vacsorázni. Nem lehet. A család nem hagy nyugton. Vagy vacsorát készítsek, vagy vasaljam a másnapi ruhákat, engedjem a fürdővizet..stb. Ilyenkor felállok, felsóhajtok és teszem a dolgom. Mert vállaltam. Törődnöm kell velük, kiszolgálnom őket. És engem ki szolgál ki? Ki törődik velem? Talán Isten:-))
Visszatérve a barátom kijelentésére, megsajnáltam. Gyermek nélkül üres az ember élete. Igaz, hogy nincs kötelezettsége ilyen irányban, de nincs az a boldog mosoly, amivel egy gyermek ránk nevet. Tegnap a fiam leckét írt. Itt írtam a gépnél, mikor a férjem szólt, hogy segítsek neki a nyelvtanban. Miért én?-háborodtam fel. Mindig én.
-Mert Te jobban tudod-közölte és nézte tovább a TV-t kapcsolgatva a csatornákat, amit utálok.
Fiam hozta a munkafüzetet. Hm..rég tanultam nyelvtant. Nem is szerettem. De azért megtanultam, mint mindent, sok mindent az életben. Megoldottam a feladatokat. Fiam megnyugodva süllyesztette a táskájába a füzetet. Kihez forduljon, ha nem hozzám? Anya csak egy van...és ott van köztünk az eltéphetetlen, láthatatlan kötelék. Egy rész belőlem:-))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése