Enyém volt s mégse enyém ma, nem enyém, s örökre az, neki üzenek, a szíve tudja, s megdobban: úgy van, igaz! -Mit jelentek neked?- kérdeztem halkan, a kezed simítva. Te lehajoltál, majd elgondolkodtál egy kört rajzolva. A homokba karcoltad azt a körnek nevezett dolgot. A némaságodra a szívem hevesen dobogott. Nem szóltál semmit, és könnyek égették a szemem. -Te nem szeretsz? Te...nem szeretsz engem? Összeszorítottam a fogam.-Hazudtál!- Elfordultam, de te karon ragadtál. Sírtam, de te csak gyengéden beleállítottál a rajzodba. Átöleltél, megcsókoltál majd elkezdted, mosolyogva. -Az egész világ itt van. A körön kívül.- mutatta. Átölelt, majd a hátam simogatta. -De ami igazán fontos, azt bezárjuk, ahogy én téged. Hogy biztonságban legyél. Nagyon szeretlek.- Eltűntek a könnyek. Arcomon mosoly volt. A tenger felett éppen alkonyodott. A mi napunk pislogott. S napokból évek lettek. A mi perceink szépek. Ölelőek. Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Köszönöm hogy szeretsz engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése