Bolyongás

Hány szívet fogok még taposni a sárban,
mint egy gonosz, gyáva, bolond hitszegő,
meddig bolyongok még így a nagyvilágban,
mikor hagy el végleg a porladó erő?

Hány szívet fogok még végleg összetörni,
mint száz gondtól terhes, földönfutó árva,
hány mesét fogok még reménytelent szőni,
amíg végre érzem, nem éltem hiába?

Múltból jöttél s lettél jelenem,
fájdalom, szenvedély, érzelem,
hold s a csillagok ragyogó fénye,
hajnali bíbor simogató érzése.

Lettél lelkem hullámán fodor,
halkan rezdülő elhaló-sikoly,
ünnep, könny, menny és pokol,
minden ami gyengéd suttogó szó.

Lettél víz a tűz az izzó parázs,
a szerelmes éji szívdobbanás,
a tűző nap után hűsítő nyári zápor,
rejtő lomb, hol megpihen a vándor.

Lettél fény, árnyék és kacagás
könnyező égre tündöklő szivárvány,
tomboló vihar, kitörni készülő vulkán
lágy muzsikaszó szellő-hárfán.

Leszel jelenem és jövőm boldogsága,
szemed csillogása utam lámpása,
szenvedés, szerelem, vad nász,
ölelő érkezés s könnyes búcsúzás.

Maszong József









Mivé lettél...

Oly hosszú időn át nem voltál nekem más
csak álmom előlege, szél mi magot szórt
mindenem lüktetése, szívemben a vágy
vörös sziromeső mit a szélvész hordott

szavak mélyén íz, mögöttük az arc
tiszta vizű forrás mi nyáron hömpölyög
gondolataimban a jóért vívott harc
szelíd őszi táj, mit hasogat a köd.

s lettél elém szórt kincsei a nyárnak
mámortól reszkető csöndes alkonyatom
imádságba halkult szívem zokogása
örökidőkről álmodott világom.