Szállingózik a hó. Az ég alja sötét, beborult. Nyom is a fejem, rendesen. Álmos is vagyok, pedig jól és mélyen aludtam. Még álmodtam is. A családommal. Hétvége van..Persze, mint mindig most is millió dolgom van. De arra van idő, amire szakítunk magunknak. Így most írok, utána az utolsó helyiséget takarítom, és kész vagyok a 170négyzetméter átrágásával...
Szeretnék szépet alkotni. Valami meghatót, valami olyat, ami magával ragadja az emberek fogékony lelkét, könnyeket csal a szemükbe. Már néhányszor megtettem, egy-két írásommal. Ők megérezték, átélték, amit én akkor éreztem. Ezért is szeretek írni. Adok. És kapok. Érzelmeket, biztatást, véleményeket, törődést, figyelmet, szeretetet.
Parázs- lélek
Élem a hétköznapok szürkeségét. Monoton a munka, a háztartás, a mindennapi teendők sora. Lelkemben olykor ordít a magány. Valaki kell, valakire, vagy valamire vár.
Töltse már be az űrt, múljon el a kínzó sóvárgás!
Még él a parázs. Gyengén pislákol a láng. Hideg van, és halott magány.
A parázsban ott van a remény, a vágy, a sóvárgás, hogy újra égjen, támadjon fel a láng. Nem akarok pislákolást. Tüzet akarok! Égő szenvedélyt! Perzseljen, marjon szét, égessen a láng!
Itt vagy velem. Itt vagy nekem. Megtaláltalak. Nem engedlek el! Minden vagy nekem.
Égő, kínzó lelki társ....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése