Bölcsesség

Miért van az ember szíve rejtve ...
Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, Azután egyesével a Hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

- Miért búsulsz Funo? - Egy Kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is érezte volna tőle, hisz bár Hányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - Pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a Toba.
- A szíved? - Csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - Könnycseppet Törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta sa feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor Azok széttárultak - LAM a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.

- Megtaláltad! - Kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add, ide kérlek! Ezen túl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!

Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
- Tudod mit? - Töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
- Rendben. - Egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi Szivecske, mint Egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, Csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám Amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - Értetlenkedett.
- Figyelj rám Funo. - Az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
- Köszönöm Halerum! - Nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a Távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes melyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.