– Tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? – kérdezte aznap este a csillag. A fa épp leeresztette szempilláit, hogy kipihenje magát. Megmozdította ágait, és álmosan felelte: – Nem… nem. Nem annyira ritkák. Csak hát… az emberek az eszükkel hajszolják azokat a pillanatokat. Pedig az – hogy mondjam neked? – a szív ügye. – Mesélj nekem a boldog pillanatokról! – Hagyjál, most álmos vagyok. (...) – Adj nekem egy boldog pillanatot. Aztán hagylak aludni. – Szeretlek! Nagyon! – Jó éjszakát! – mondta a csillag leírhatatlanul boldogan.
Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság? - Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék. - Az álmoknak is van színe? - Az álmoknak? Azok alkonyszínűek. - Milyen színű az öröm? - Fényes, kis barátom. - És a magány? - A magány az ibolya színét viseli. - Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát. - És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet? - Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa. - Na és a szerelem? - A szerelem színe a telihold. - Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag. Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése