Lelki társ

Megfogni egy másik ember kezét ártatlan mozdulatnak, semmiségnek tűnhet, de valójában sokkal többet jelent annál. Az ember számára a kezei a legalapvetőbb eszközök: a segítségükkel alkotsz, érintesz, vagy épp ha kell, fegyverként használod őket. Egy másik ember kezét önként, mindenféle kényszer nélkül megszorítani annyit jelent, hogy arra a kis időre, míg vele vagy, nem hagyod Őt egyedül - összetartoztok. Még ha csak pár percre is, de addig sem kell a világ gondjaival egyes-egyedül szembenéznie, hiszen van vele valaki, aki segít neki ebben.. ott vagy neki Te. ’ :)

A lelki rokonság fogalmát egyfajta misztikus köd övezi. Meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy egyetlen lelki rokonunk létezik, nagyon szívesen találkoznánk vele, és biztosra vesszük, hogy boldogan élnénk egymással.

A lélektani megközelítés szerint lelki rokonnak olyasvalakit érzünk, aki minden tekintetben olyan, mint mi. Jellemzően ilyen társra vágyunk. Ha megtaláljuk, a kapcsolat általában csodásan indul – ám egy idő után óhatatlanul unalmassá válik. A huszadik századi lélektan szerint nincs sem százszázalékos férfi, sem százszázalékos nő. Az ideális lelki társ az, akivel közösen tesszük ki a teljességet. Például egy nem túl férfias férfinak tökéletes társa lehet egy katonásabb menyecske.
Asztrológiai szempontból a két ember horoszkópjában a két aszcendens (a születés pillanatában a keleten felkelő jegy), a Nap és a Hold, illetve a Vénusz és a Mars egymással harmonizáló állásai utalhatnak lelki rokonságra.
Ugyanezen bolygók szembenállása feszültséget hordoz magában, ám ilyenkor nagyobb az esély a kölcsönös kiegészülésre – persze nyitottság és tolerancia kell ahhoz, hogy épülni tudjunk társunk másságából. Ezek általában izgalmas, változékony kapcsolatok.

Duálpárok

Akadnak, akik nem is a lelki rokonukat, hanem egyenesen a duálpárjukat szeretnék megtalálni, akivel egyes nézetek szerint valamikor egy lélek voltak, mely kettészakadt egy férfivá és egy nővé. Azóta is keresik egymást, hogy együtt ismét egy egészet alkossanak.

– Még ha igaz is, hogy valamikor minden lélek így kettévált, kicsi a realitása annak, hogy itt és most találkozunk a másik a felünkkel – figyelmeztet Kövesi Péter. – Lehet, hogy az egyikünk nyolcvan-, a másikunk kétéves; az egyikünk Argentínában, a másikunk Magyarországon él. A duálunk megtalálása nem a szó szoros értelmében, hanem szimbolikusan értendő.

Életeken átívelő kapcsolatok

Ha elfogadjuk a reinkarnáció elméletét, lelki rokonunk lehet az is, akivel régebbről datálódik a kapcsolatunk. Ha találkozunk, általában úgy érezzük, mintha már ismernénk egymást, holott biztosak vagyunk benne, hogy – legalábbis ebben az életünkben – most látjuk először a másikat. Talán túláradó szeretet ébred bennünk iránta, talán gyűlölet, esetleg a legszívesebb hanyatt-homlok elmenekülnénk előle.

– Lelki rokonság nemcsak férfi és nő, hanem például egykori rokonok, barátok vagy valamilyen közös eszme képviselői között is lehetséges – folytatja a terapeuta. – Valószínűleg ez utóbbi kategóriába sorolható Marx és Engels, illetve a két költő, Byron és Shelley találkozása is. Sok múlik azon, hogy milyen a kapcsolat előélete, milyen tartalmat hordoz magában. Találkozhatunk azzal is, akivel szoros érzelmi kapcsolatban álltunk, de azzal is, akivel szemben főbenjáró bűnöket követtünk el. Az első esetben egymás további támogatása, az utóbbiban pedig a jóvátétel lehet a feladat. Egy karmikus találkozás egyaránt lehet „jutalomjáték” vagy súlyos feladat. A nemrégiben megjelent „Időkapu” című könyvemben számos hasonló esetet mutattam be.

Közös a dolgunk

A felfogás szerint a lelki rokon gyakran még az inkarnáció előtti tervezési szakaszban vállalja fel, hogy „belevisz” minket valamilyen fájdalmas helyzetbe, mely által lehetőségünk nyílik a fejlődésre. Máskor a lelki rokonok azért találkoznak, mert közösen kell véghezvinniük egy feladatot, vagy pontot tenniük egy hosszú ideje megoldatlan ügyre – ami sokszor nem megy zökkenőmentesen. Mindezzel a terapeuta is egyetért:

– Azért születünk meg újra és újra, hogy fejlődjünk, többek között kapcsolataink révén – és adott esetben a szenvedés által. Az élet ugyanis természetszerűen szenvedéssel is jár, amit nem lehet megkerülni – még ha manapság az ellenkezőjét próbálják is belénk sulykolni –, mert később úgyis visszatér. Az egyetlen járható út az, ha a fájdalmas helyzetet nem sorscsapásként, hanem fejlődési lehetőségként éljük meg, és tudatosítjuk magunkban, hogy mit tanulhatunk belőle. Így a jövőben már valóban nem kerülünk hasonló szituációba.

Szóval...a lelki társ feladata nem rávilágítani arra,hogy melyek a hibáink, hanem velünk maradni az idő végezetéig.útjainknak nem szabadna elválni, mert a másik többet akar, hanem elfogadni a másikat olyannak, amilyen valójában,és segíteni,erősíteni mindenben ebben az életben.

Ha valaki megtalálja  a lelki társát, az csodálatos dolog,szinte leírhatatlan érzés, de szerintem nem szabadna elválni semmilyen nehézségek felmerülése miatt,hanem közösen,együtt kellene megoldani. A leki társ nem egyenlő a szerelemmel!