A napokban említettem, hogy megkerestek a volt középiskolás osztálytársaim. Eleinte csak egy-két ember, de utána egyre többen kerestük és jelölgettük egymást. 32-ből már 20-an megvagyunk.
Eleinte fenntartásokkal vettem részt ezekben a beszélgetésekben. Óvatosan, hogy vajon mennyit is meséljek el magamról. Aztán néhányan el kezdték felrakni a közös 4év alatt készült képeket, így én is egyik este ezzel töltöttem az időmet, hogy képeket töltöttem fel a közös, zárt oldalunkra.
Képek...emlékek. Nem tudom, olyan furcsa volt.Hiszen nem akartam, akarok a múltban élni. Néhány hete döntöttem el, hogy nem számít, csak a jelen. Nem tudom. A jelenben élni,olyan koravén, túl nyugodt nekem. Nem tűzni ki célokat, csak elfogadni ami jön, befogadni, relaxálni. Ment ez két hétig nálam.Az igaz, hogy nyugodt voltam, minden stresszes gondolatom megszűnt, csak lézengtem célok nélkül. Mert ugye ne gondoljunk a jövőre, mert az nincs.Aztán rájöttem, éreztem, valami hiányzik.
Nincsenek huncut mosolyok, incselkedések, viccek..semmi csak a nyugalom.Kivülről néztem magam. Ez nem én vagyok!! Hé! Hova lett a pörgős,szeles nő., aki tele van ötletekkel, célokkal, tervekkel? Nem! Nem kell a nyugodtság! Most még nem! És igen is kell a múlt az emlékek! Az élő példa erre a volt osztálytársak.Évek óta senkiről nem tudtam semmit. Nem kerestem őket, nem hiányoztak-elvoltam nélkülük. Nem volt szükségem rájuk. Most mégis jó, hogy itt vannak.Örülünk, hogy megtaláltuk egymást. esténként kommunikálunk, és mosolyt csalunk egymás arcára. Kell ez a plusz!
Akkor, csak a jelenben éljünk? Vagy kell a múlt is? Hogy is van ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése