Útvesztő

Útvesztő elé kerültem. Most merre menjek? Fájt nagyon az út vége, amely közeledni látszott. Egyre közelebb, közelebb kerültem hozzá. Még néhány lépés és elérem. Akarom? A végét? Nem! De ösztönösen megyek tovább. Érzem, hogy mennem kell. Minden okkal történik (történt) az életemben. Már láttam...láttam Őt homályosan utam végén. Magas alakja szinte ott állt előttem, alig kivehetően a ködben. Haladtam felé...nagyon lassan. Várt. Már láttam..mosolygott. Úgy szeretem a  mosolyát! Ilyenkor zöld szeme pajkosan megcsillant. Szomorú voltam. Fejem lehajtva. Bántott a dolog. Lelkemben zűrzavar uralkodott. Ránéztem. Kutatva, mélyen a szemében. Persze, önmagamat láttam benne.
-Ne bánd!- szólalt meg csendesen.
-De fáj az érzés!- és majdnem megkönnyeztem.
-Jobb Neked így!
Bólintottam, szememet továbbra is az övébe mélyesztve. Tudtam, hogy igaza van. Ő másképpen látott. Látta azt , amit én (még)nem. De vezetett. Szelíden, nem kényszerítve.
Halk sóhaj tört fel belőlem. Megfogta  a kezemet és kivezetett az útvesztőből. A fájdalom már nem lüktetett olyan erősen bennem. Megnyugodtam. Ki Ő nekem?