Ősanyánk

Nem tudjuk, hogy hogy néz(nézett ki ) pontosan ősanyánk. Én otthonkában képzelem el. Mint amilyen nagyanyámnak volt. Kék- fehér pettyes otthonka. Feje bekötve egy kendővel- nem látom a haja színét. És papucs. Nem tudom miért, de szerintem azt hordott. Néhány napja is így tett. Felkapta otthonkáját, klumpa- szerű papucsba bújtatta a lábát, és elindult. Elszánt arccal, rendet tenni. Szerinte. De valójában csak belekavart ,mindenbe beleavatkozott. Olyan fontoskodó volt. Nem hordott semmi sminket, mert abban az időben ez még nem volt feltalálva. Hideg szürke szemek, jegesen ívódtak bele a másik ember szemébe, akiébe belenézett. És az illető szegény beleborzongott. Na, nem a vágytól! Inkább olyan rossz érzés- félét éreztek. Amikor megszólalt, mosolygott. Osztotta volna az észt mindenkinek, de valójában senki sem figyelt már rá. Így ősanya forrt a saját mérgében, dühében. Törni- zúzni lett volna kedve!
-Hát már senki sem figyel rám? Én tudok mindent a legjobban, majd én megmondom a tutit!
Fiatal hölgyek álltak körülötte. Vagányak, szépek, tetováltak, csinosak.
-Mit mondasz Te meg? Halott lélekkel mit mondasz itt? Tűnj el a saját kis szürke életedbe, és húzd le a redőnyt addig, amennyi még hátra van belőle!
Ősanyának tátva maradt a szája.
-Nahát! Ilyen szemtelen fruskát!
-Majd én megmutatom. És meg is mutatta. Mit is?
Hogy hogyan tud szétválasztani szépen kibontakozó, meghittnek induló kapcsolatokat.
De egy valamivel nem számolt.Azzal nem volt tisztában, ha visszamegy a Lélekközösségbe, minden érzést(magát a fájdalom érzetét)kell majd elviselnie, amelyet másoknak okozott...
Ejj, ejj! Ilyen ősanyánk lett volna?.