A lélegzet a legfontosabb számunkra. Ez jelzi hogy élünk, általa létezünk. Amíg lélegzünk (többnyire ) gondolkodunk kivéve a kóma, amit agyhalálnak hívunk. Gondolkodunk, tehát vagyunk. Lélegzünk, létezünk, szeretünk. Akarunk, kapunk, adunk, elveszünk. Szeretünk. Ez a kulcsszó. Vajon mindig egyformán szeretünk? Végig tudjuk egyformán szeretni azokat az embereket akikkel kapcsolatokat ápolunk? Szerintem igen, de hogy egyformán azt már kétlem. A szeretetünk kitart, de ingadozó. Van amikor úgy érezzük, hogy gyűlöljük, utáljuk, le tudnánk önteni egy vödör vízzel, meg tudnánk pofozni a vigyorgó képét, de mindezek az érzések azért törnek felszínre belőlünk, mert szeretjük...emlékként, valósan, álomként, elérhetetlenül- szeretjük...és fontos, mint a lélegzetvétel számunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése