Nem tudom pontosan hány éve volt..de ma eszembe jutott. Borongós idő volt, van ma..és én valakivel a múltban jártam. A fájdalomról beszélgettünk. A fájdalom létezik, egy érzés. Persze, el lehet nyomni magunkban, de az nem könnyű dolog. Minden embernek más a fájdalomküszöbe. Van akinek nagyobb, van akinek kisebb a tűrőképessége.
Nekünk nőknek jó megmérettetés a szülés. Annak aki természetesen szül.
Nos..innen jutott eszembe a foghúzás. Fogorvoshoz kényszerültem. Sokan csak akkor megyünk, ha már muszáj. Akkor muszáj volt. Beültem szépen, sokan voltak. Láttam, hogy az emberkék ülnek kifele szépen, fél órákat zsibbadni. Siettem volna, otthon még millió dolog várt. Mikor rám került a sor, döntöttem. Én nem kérek zsibbasztót. Nézzük, mennyire fog úgy fájni. Olyan kihívás volt számomra. Közöltem a fogorvossal, én nem kérek injekciót. Kétszer is megkérdezte, jól vagyok?
-Igen. Sietek, nincs időm zsibbadni. Húzzuk így. Lehet én voltam az egyetlen ember a pályafutása alatt, aki így kérte a foghúzást.
-Hát jó- felelte az orvos. És elővette szépen a fogót, világítás, száj nagyra nyit és essünk neki. Mit mondjak? Fájt..de tized annyira sem, mint a szülés. A poén az volt, hogy utánam a 15 éves lányom következett időpontra, tömés. Az orvos neki sem adott fájdalomcsillapítót. Úgy gondolta, anya kibírta, akkor a lánykának is ki kell. A lányom szegény majdnem bepisilt, annyira fájt neki....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése