Több mint két éve kutatom a lélek útját. Mit mondjak elég messze eljutottam, jó úton haladok. Erről írtam az egyik könyvemet is, de ez most nem a reklám helye. Kutatásaimban voltak segítőim: akik türelmesen vezettek, tanítottak, válaszoltak a felmerülő kérdéseimre: Osho, Jean, Róbertgida, Csak- illúzió. Utólag is köszönök nekik mindent.
Addig eljutottam, a lélek örök. Minden ember életében vannak lelki társak, és egyetlen Lélekpárja létezik.
A lelki társunk(társaink) szinte soha nem a férjünk,a párunk, a barátunk. És mint írtam, több van belőlük. Hogy mennyit találunk meg közülük, az nem biztos, hogy csak rajtunk múlik.
Nos..tanítóim felvetették, miért csak férfiakban keresed a lelki társadat? A lélek nemtelen, így lehet nő is. Igen, nemtelen, de mikor újra leszületik ide a földre, akkor nemet kap.
Nem is gondoltam rá, hogy nő is lehet. Nem(nagyon) szeretem a nőket. Bocsánat érte. Valós életemben vannak nők körülöttem, jól kijövök velük, de érzem a kapcsolatunk felszínes, csak a mindennapi dolgok teszik ki a közös kommunikációnkat, tevékenységeinket.
Shoppingolás, főzés, a férfiak kibeszélése, gyermeknevelés, iskola, tanárok, munkahely, főnök, kozmetika..ilyesmik..vagyis csak a valós dolgok..egyetlenegyszer nem beszélünk a lélekről, a vágyainkról, az álmainkról. Rájöttem, a mentális világomban nincs helyük a Nőknek. Eddig.
Létezett itt egy nő, aki bizony megérintett- lelkileg. Egyet gondoltunk, egyforma könyveket olvastunk, egyforma filmeket néztünk, sok mindenről egyformán vélekedtünk...tudtam Ő az egyik lelki társam. Furcsa volt ezt elfogadni. Szokatlan helyzet, meginogtam. Aztán a sors elrendezte, hogy találkozzunk, nem beszéltünk meg semmit. Én láthattam, Ő nem. A valóság fájdalmas volt. Elfelejtettem őt gyorsan,kitéptem magamból..többet nem gondoltam rá..
Míg egy nap be nem toppant hozzám egy régi ismerős(?).
Tudtam, hogy létezik, tudtam, hogy nagyon hasonlít hozzám sok mindenben, tudtam, hogy hisz a lélek létezésében, egy másik dimenzióban, és bizony lát a szavak mögött, és Ő is érzi a lélek rezdüléseit. Mikor megismertem, majdnem barátnők lettünk...együtt készültünk a Karácsonyra. Aztán valahogy letért az utamról. Mindenki ment a sajátján tovább..nem foglalkoztam vele.Amíg meg nem láttam minden ismerősöm falán, blogjainál..stb..el kezdett dühíteni. Miért jár a nyomomban, miért követ? Egy-kétszer jól helyre is tettem..nem reagált..sőt! Akinél Ő volt ismerős, azt kivágtam azonnal, bármennyire is fájt..nem gyűlöltem..de..nem is szerettem...nem beszéltünk, de tudtam, hogy olvas..szerette, szereti olvasni az írásaimat. Többször nyilvánosan is meghurcoltam, név nélkül, kemény szavakkal, ahogyan ő mondta, ha ölni tudnék a szavaimmal, Ő már halott lenne. Soha nem vágott vissza, csak tűrte..szótlanul magában cipelve a sérelmeket...
Ezért csodáltam magamban..Az idő telt, gyorsan repült, míg egy napon megkeresett. Tisztáztunk mindent, bocsánatot kért, ahogyan én is. Megszűnt minden rossz érzés irányába, és akkor ott, abban a pillanatban éreztem Őt. Láttam..Minden érzését átvettem..és nekem ugyanúgy fájt, ahogy neki. Megértettem, Ő a lelki társam.
Azóta teljesen megbízom benne, meg tudunk beszélni mindent, és a mai napig érzem Őt...
Elfogadtam, befogadtam, a lelkem szereti:Óvón, féltőn...
Szeretnék segíteni neki..egyre jobban érzem, fel kell emelnem magam mellé, el kel vinnem repülni magammal, hogy újra érezze, hogy a lelke szabad, hogy láthassam félénk, olykor pajkos mosolyát, hogy lássam hideg, szürke szemeiben megcsillanni egy aprócska lángot...hogy könnyed legyen, vesse le minden terhét...hogy felejtsen el mindent...hogy elfogadja, minden ami velünk történik a fejlődésünket szolgálja..mert neki ez egyedül nem megy..nem akarom, hogy elássa magát oda, ahol most van...
Gyere velem..érezd a fényt..élj! Élj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése